VIII. rész

*Szerzői megjegyzés:

 A rész durva jeleneteket tartalmaz, 

ezért aki nem bírja az ilyesmit, bele se kezdjen!*

H.

Amikor magamhoz tértem, az elmúlt órák eseményei őrült erővel rohamozták meg az elmémet, és oldalra bámulva megpillantottam az édesen szunyókáló Louis-t. Elszorult a torkom, és arra gondoltam, hogy valami rosszat tettem, menthetetlenül visszafordíthatatlant, de a szívem eltelt édes melegséggel, ahogy felidéztem a közös pillanataink. A mardosó éhségen és a tudatomban megrekedt rettegésen kívül csak a körülöttem uralkodó félhomály volt ijesztőbb. A pincehelyiségben egészen lehűlt a levegő, én pedig vacogva összefontam magam körül a karjaim. Reszkettem, és takaró híján kénytelen voltam elviselni a hideget. Nem sokkal később óvatosan közelebb húzódtam Louis-hoz, finoman átkaroltam, miközben az arcomat a nyakába temettem, és beszívtam édes illatát. Ugyan nem tudtam aludni, de megnyugtatott a közelsége. Lehunyt szemhéjaim mögött újra és újra átéltem az elrablásunk pillanatait, és minden emlékképre vadul, görcsösen összerándult a gyomrom, a bosszú keserűen mardosó ízét ébresztve a számban. Elég volt a maffia tagjaira gondolnom, és máris pezsgő adrenalin száguldott végig rajtam, de jól tudtam, hogy nem lázadhatok, mert azzal csak kettőnknek ártanék. Közönségesnek éreztem magam, amiért hagytam, hogy a maffia bevonjon a bűvkörébe, de másfelől kénytelen voltam tűrni az utasításaikat, hogy életben maradhassunk. Arra még gondolni sem mertem, hogy mit jelentettem Louis számára. Mit jelentett az, ami köztünk történt, és hogy mi lesz a folytatás… Órákig feküdtem mellette szótlanul, zakatoló lélegzettel, amikor halkan nyöszörögni kezdett, és óvatosan megfordult. Az arca duzzadt volt a kialvatlanságtól, és kék szemei fakón bámultak rám.

– Hol vagyok? – nyögte, mintha csak a szertefoszló álom utolsó pillanataiba próbálna kapaszkodni. Elkeserített a tudat, hogy el kell szomorítanom.

– Még mindig a maffia fogságában, Lou – hajtottam le a fejem. Fáradt voltam, és mindennél jobban vágytam egy felfrissítő zuhanyra, hogy lemoshassam magamról a sok koszt. A bennem dúló haraghoz képest az éhségem csak egy parányi szúró lüktetés volt a gyomrom tájékán.

– Vajon a többieket hidegvérrel megölték? – tűnődött. Erre ugyan nem tudhattam a választ, de a gondolattól rémes hányinger fogott el. A fejemben egy hatalmas űr volt, tele összeilleszthetetlen kirakós darabkákkal, és hiába igyekeztem összerakni, nem sikerült. Nem tudhattam, hogy milyen célt szolgálunk a maffia számára, de abban egészen biztos voltam, hogy hatalmas jelentőségünk van az ügyben. Az ajtó csörömpölve kivágódott, és a megrozsdázott kilincs nyikorogva lenyomódott, ahogy valaki átlépte a küszöböt. Erős fénysugár tört utat magának a pince sötétjébe, és a feltámadó fényvilágban Blake arca rajzolódott ki előttem. Az ikertestvérem felbukkanása összezavart bennem mindent, és már cseppet voltam biztos a múltammal kapcsolatosan.

– Hazza – morogta rekedtes hangon. Erős piaszag csapta meg az arcomat, ahogy közelebb sétált. – Van húsz percetek elkészülni – jegyezte meg, és ledobott egy jellegtelen fekete bőröndöt elénk. – Oldjátok meg. – Figyeltem, ahogy távolodni kezd az alakja, és elcsodálkoztam, hogy mennyire megváltozott az évek múlásával. A válla egészen kiszélesedett a sok edzéstől, a teste izmoktól dagadt, és nyoma sem volt annak a vézna, félénk fiúnak, akinek hosszú éveken keresztül hittem.

– Blake? – szóltam utána, mire megtorpant. Egészen lassan hátratekintett a válla felett. A haja körbeölelte az arcát, de még így is jól láthattam, ahogy a szeme gyanúsan megcsillant.

– Harry – suttogta. – Ezen a helyen csak egyetlen szabály van: ne kérdezz! – Tátott szájjal bámultam utána, de Blake könnyed léptekkel kisétált a picéből, és behúzta maga mögött a rácsot, nem sokkal később pedig az ajtó is becsukódott mögötte, kizárva a beszökő fénysugarakat. Amikor hátranéztem, Louis lehajtott fejjel gubbasztott a matrac szélén. Eltűnődtem, hogy megöleljem-e, de a józan eszem arra vitt, hogy egyelőre maradjak távol tőle. Finoman megböktem a lapockáját, és belebámultam hátratekintő szemébe.

– Hová visznek? – szökött ki az ajkán.

– Nem tudom, Lou… Nem tudom. – Kínomban kicipzáraztam a fekete kézipoggyászt, és előemeltem belőle a tartalmát. Egy törölköző, szappan, fogkefék, sampon. Pár tiszta fekete póló, zoknik, és két sötét, feszülős nadrág.

– Fel akarják turbózni a külsőnket – jegyezte meg Lou. – Ez némi aggodalomra ad okot… – Megpaskoltam a vállát, és a kezemre terítettem a cuccokat, amelyekkel elindultam a koszos, lepukkant mosdó irányába. A fekete ajtó nyikorogva mozdult meg, és pár üvegszilánk lehullott a padlóra, ahogy kinyitottam. Egy kis, négyszögletű ablak volt rajta, természetesen csúnyán betörve – bizonyára egy dulakodás alkalmával rongálták meg.

– Nem valami higiénikus – sóhajtottam, ahogy beljebb léptünk a szűk kis fürdőbe. A tükör széle be volt repedezve, vörös rozsdacsík futott végig rajta, és a jobb sarkát pókháló tette elragadóbbá. A padló ragacsos volt a kosztól, és a falakat penész borította. A lehajtott vécét még csak megnézni sem kívántam, elég volt betekinteni kádba, aminek a szélére valami undorító massza volt rászáradva. Öt percen keresztül súroltam a kád szélét, mire sikerült elfogadható állapotba hoznom, és annyi sampont elhasználtam a tisztításhoz, hogy már alig volt a doboz alján. Amikor végeztem vele, az eredmény nem is lett olyan elrettentő.

– Kész zseni vagy – jegyezte meg Louis, és enyhe félmosolyt villantott rám.

– Sokan mondják – hecceltem, és figyeltem, ahogy elkerekedik a szeme. Olyan aranyos volt, amikor elpirult, vagy zavarba jött, hogy legszívesebben megcsókoltam volna duzzadt, vörös ajkait, és kifulladásig tapadtam volna a szájára. A gondolat erős bizsergést ébresztett a hasam tájékán, nagy erőfeszítésbe került, hogy visszafogjam magamat, és távol maradjak tőle. Aligha lehetett még tizenöt percünk, míg visszatér Blake. A tudat elkeserített, de tehetetlen voltam. Sejtésem sem volt, hová fognak vinni bennünket… Őszintén szólva, már reménykedni sem mertem abban, hogy úton van értünk a megmentősereg. A szüleink nem keresnem bennünket, mert egy tanfolyamon vagyunk. Legfeljebb hagynak pár üzenetet, nem fogadott hívást, de feleannyira sem fognak aggódni, mintha otthon tűntünk volna el. Ez a tanfolyam tökéletes alibinek bizonyult a maffia tagjainak számára, és elég időt nyertek ahhoz, hogy olyan messze vigyenek bennünket innen, hogy senki se bukkanhasson a nyomunkra. Louis finoman lehámozta magáról a pólóját, amit a nadrágja követett, és a kád fölé hajolt, hogy gondosan megmosakodjon. A hasamban egyre jobban feszült a vágy, és már nem bírtam visszafogni magam. Hangtalan léptekkel a hátába settenkedtem, és gyöngéden átkaroltam, szorosan a mellkasomnak préselve a hátát. Louis ajkán elfojtott, de hallható nyöszörgés szakadt fel.

– Harry… erre most… nincs időnk – motyogta elkeseredetten.

– Szeretnélek megismerni, Lou – suttogtam a bőrébe, és az arcomat a nyakába temettem. Göndör fürtjeim szétomlottak a vállán, és láttam, hogy Louis karján libabőr fut végig. Hatással voltam rá… – Legalább egyetlen esélyt adj! – könyörögtem.

– Harry… a helyzetem… nagyon bonyolult – felelte. Éreztem, hogy megfeszül a karjaimban, de továbbra is öleltem. – Te Holmes Chapelben élsz a szüleiddel… én Doncasterben… Soha az életben nem lehettem önmagam, és ez ezután sem lesz másképp. A szüleim hihetetlenül befolyásos emberek, a pénz és a csillogás vezéreli minden lépésük… Nem engedhetem meg magamnak, hogy boldog legyek – szűrte a fogai közt, és a hangjából sütő mély szomorúság összeszorította a szívem, és úgy éreztem, mintha kifacsarnák a lelkem.

– És eldobnál öthétnyi boldogságot több évnyi boldogtalanságért? – kérdeztem. Louis… elhallgatott. Reszelősen vette a levegőt, de képtelen volt válaszolni. – Fogságban vagyunk. Minden könnyebb lesz, ha… egy picit… egy picit boldogok leszünk egymás közelében… és megtaláljuk a kiutat, Lou. Esküszöm. – Még szorosabban öleltem, és éreztem, hogy egy könnycsepp hull a csuklómra. Magam felé fordítottam törékeny kis testét, és egy végtelennek tűnő másodpercig mélyen bámultam üveges szemébe, aztán leheletnyi csókot hintettem az ajkára. A bőre puha volt, érintése, mint a mennyország, és elvesztem az ölelésében.  

– Bárcsak megadhatnám neked, amit szeretnél, Harry. Bárcsak – suttogta az ajkamra, és nem értettem, hogy miért mondja ezt. A legkevésbé sem.

– Indulás – kurjantotta Blake. – Nincs idő az undorító romantikátokra! – Sietve magunkra kapdostuk a ruháinkat, a homályos tükör előtt némi szerencsével belőttük a hajunkat, és valamelyest felfrissülve léptünk ki a fürdőből. Blake karba tett kézzel várakozott, és a bicepszén dobolt az ujjaival. Fekete bőrszerkót öltött magára. Motorosruha? Louis is hozzám hasonló döbbenettel nézett végig az ikertestvéremen, akiről még mindig semmi valamire valót sem lehetett tudni. Blake mindkettőnk kezét hátrabilincselte, és a feltáruló pinceajtó fényében Ian vézna teste, kopasz feje, és Asher megtermett alakja bukkant fel.

– Vigyétek – fröcsögte a talpnyalóinak.

Fél óra múlva már a fekete Range Rover ülésén nyomorogtunk Louis-val, és kapaszkodás híján ide-oda zötykölődtünk, ahogy a kocsi őrült tempóban egy-egy rosszabb, kavicsos útszakaszon hajtott végig. Odakint már kezdett esteledni, és a szürke félhomály mindenre rányomta a bélyegét. Louis az ablaknak döntötte a fejét, és láttam, hogy a szeme le-lecsukódik, aztán álomba szenderül. Percekig bámultam némán, rezzenéstelenül magam elé, amikor hallottam, hogy ébredezni kezd, és morogva kinyitotta a szemét. A tekintete homályos volt a fáradtságtól, és a vállait megmozgatva nézett körül.

L.

– Hol vagyunk? – nyöszörögtem, ahogy az álom okozta kábaság lassan tovatűnt, és lopva Harry felé pillantottam. Azt hittem, hogy ő is alszik, helyette pedig pislogás nélkül bámult ki az ablakon. Időközben odakint rázendített az eső, az apró cseppek ellepték az üveget, a kint dúló zápor dallama némileg csitította a bennem tobzódó feszültséget.

– Nem tudom – suttogta Harry óvatosan, és körülnézve láttam, hogy Ian és Asher is fapofával, a térdükre könyökölve utaznak mellettünk, csak párszor sandítottak ránk. A csuklóm már szörnyen lüktetett a minden rezzenésre belém hatoló fájdalomtól, ami minden mozdulatomtól végigvillámlott a testemen. – Innen hova tovább? – hajtottam le a fejem kétségbeesésemben, ami összehúzta a mellkasom, és megnehezítette a lélegzést. Reszelősen kapkodtam a levegőért, közben pedig finoman Harry vállának dőltem. Beszívtam édes illatát, de ezúttal még ez sem ígért vágyott békességet.

– Hogy innen hova tovább? – nézett ránk Blake. – A maffia házába. – Volt valami sötét vágy a hangjában, ami menekülésre ösztönzött, de nem tehettem semmit. Tűrnöm kellett. Mindent, amit velünk tesznek… Mindent.

***

Az izzadtság végigcsorog a tarkómon, miközben a sötétben menekülök. Nehezen kapkodom a levegőt, az arcom ég a hűvös, csípős éjszakai széltől, ami minden lépésemre egyre erősebben tombol. A kikötő mentén futok, el-elbotlok, mert az erő kezdi elhagyni a lábamat, és hátrasandítva egyre közelebb észlelem magamhoz a fekete árnyat, ami suhanva közeledik felém. Hatalmas léptekkel rohan utánam, és undorító dolgokat kiabál nekem. „Édes Tomlinson, ne rohanj! Úgyis elkaplak… Hé, szépfiú, csigavér, lassan a testtel… Tartogasd az erődet a dugásra. Hé… kisfiú… Csak óvatosan!” Megbotlom a cipőm orra előtt heverő sörösüvegekben, és hasra vágódóm. A nadrágom felhasad az eséstől, és a térdemen kiserken a vérem. A fejem kóvályog, és nincs erőm arra, hogy felhúzzam magam. A hátamban hallom a dühös lépteket, minden szívdobbanással egyre közelebb, engem pedig felemészt a félelem, a gyomromat pedig összehúzza a rettegés. Nem tudok lélegezni, elfogy a levegőm, fuldoklom. Sikítani akarok, de nem tudok hangokat kipréselni magamból, ezért csak erőtlenül, hangtalanul tátogok. Még utoljára hátranézek, és látom, hogy Tom utolért, már csak pár lépés választja el tőlem. Az utolsó emlékem, hogy a bokám után kap… és felránt.

Ide-oda hánykolódtam, és egy kéz szorítását éreztem a derekamon. Megrémültem, hogy visszatért a támadóm, és a lehető legmesszebb akartam húzódni tőle, amikor ismerős hangok hatoltak az elmémbe.

– Louis? Mi a baj? Louis! Harry vagyok, hé – simította meg a homlokom csitításként, és szétfésülte izzadtságtól nedves, összetapadt tincseim. Rebegve kinyitottam a szemem, és sűrűn pislogva bámultam Harry borostyánszín szemébe, amibe aggodalom vegyült.

– Csak egy rossz álom – hajtottam le a fejem. – Újra.

– Tom?

Erőtlenül bólintottam, és megingattam a fejemet. Harry vette a lapot, és nem faggatott tovább. A Range Rover lassítani kezdett, és Blake tűnődve hátrapillantott.

– Bemegyünk elintézni valamit. Csak semmi próbálkozás – utasított, és kiszállt a kocsiból. Nem sokkal később Ian és Asher kirángattak bennünket is, és a szemem előtt egy rozoga, téglalap alapú kocsmaépület jelent meg. Az esti sötétségben csak a bejárat fölött élesen világító, piros betűket láttam.

„ROMKOCSMA

BELÉPÉS CSAK BÁTRAKNAK!”

Láttam, hogy Blake egy borítékot vesz elő a táskájából, amibe belecsúsztatta a kamerából kivett memóriakártyát. Újra megéreztem a nyakam köré tekeredő hurok szorítását, és máris nehezebben vettem levegőt, de igyekeztem legyőzni a szédülést.

– Rafael! – vigyorgott, amikor az ajtón egy magas, kecskeszakállas, középkorú férfi lépett ki. A szeme alatti fekete karikák kialvatlanságról árulkodtak. El félig elszívott cigarettát rágott az ajkai között, és éles, metsző tekintete gúnyosan mért végig bennünket.

– Ó – nyögte. – Csaknem a kis Tomlinson fiú és Harry Styles? – biccentett felém, de láttam a gonosz villanást a tekintetében.

– Itt van, amire vágytál – morogta Blake. Pénz cserélt gazdát, majd Rafael átnyújtott Ashernek egy valamivel vaskosabb borítékot, mint amit Blake adott át neki.   

– Mi van a Keletiekkel? – kérdezte Blake egykedvűen, és a hangjában nyoma sem volt feszültségnek.

– Béke van – suttogta. – És amíg ti, Déliek – bökött Blake-re. –, betartjátok a szabályokat, nem lesz háború…

– Úgy legyen, haver – kacsintott Blake, Asher meg Ian apró bólintással tisztelegtek. Rafael minden bizonnyal befolyásos ember lehetett, ha még Blake is meghunyászkodott mellette. Még mindig nehezen tudtam megszokni, hogy megszólalásig hasonlít Harryhez, hogy az ikertestvére. Elgondolkodtam, hogy mégis hogyan juthat valaki olyan szintre, mi vezéreli arra, hogy a saját vére, a testvére ellen forduljon? Mert Blake pontosan ezt tette. Megtagadta Harryt. Teljesen. Eközben befurakodott az elmémbe hátrahagyott életem minden pillanata. Alice… A kisfiam, Jacke… Jacke. Elszorult a szívem, és vad kétségbeesés fészkelte a mellkasomba magát, ha a közös gyerekünkre gondoltam. Mennyire szeretem! És szegény most semmit sem tud az édesapjáról… Másfelől, az, amit Harryvel tettünk, az… gyönyörű volt, de… az árulás összepréselte a mellkasomat, és úgy éreztem, ez már túl sok. Túl sok egy embernek, ahhoz, hogy mindent elviseljen. Túl sok!

– Indulás van, srácok – csattant Blake hangja, kirángatva a töprengésből. Visszatuszkoltak bennünket az autóba, és újabb eseménytelen percek következtek. Időközben el-elnyomott az álom, de nem tudtam rendesen pihenni. A zaklatottság legyőzött bennem mindent, és semmi másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy szabadulni akarok… Minél előbb. Minél gyorsabban.

***

Órákkal később egy elkerített birtok előtt parkoltunk le. Valahol a semmiben lehetett, mert egyetlen házat sem láttam a közelben, csak a hatalmas palotát, ami fehéren magasodott előttem az éjszaka sötétségében. Automatikus kapu volt, ami lassan oldalra gördült, és a Range Roverrel felhajtottunk az udvarra. Murva pattogott a kerekek alatt, miközben leparkoltunk, és ráérősen mindenki kikászálódott.

– Ez elképesztő – nyögtem. Az udvaron márványszökőkút ontotta a vizet, és körülötte rózsabokrok díszelegtek körkörösen. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy még mindig rabságban vagyunk, csak magamba fogadtam a gyönyörű látványt, amikor megéreztem, hogy valaki a csuklómhoz simítja a kezét. Harry állt mögöttem, és a fülembe suttogott.

– Később lezuhanyozunk? – mosolyogott a bőrömben, és a hangja hallatán bizsergés áradt szét a gyomromban. – Együtt – tette hozzá. A térdem megbicsaklott, ahogy feltámadt bennem a vágy, és esetlenül bólintottam. Lopva puszit hintett a nyakamra, amitől még inkább izgalomba jöttem.

– Ian – kurjantotta Blake, miközben pár bőröndöt emelt ki a csomagtartóból. A homloka izzadtságban úszott, és már rajta is kezdett meglátszani a kimerültség. – Kísérd fel Louis-t a szobájukba, Harryvel még beszédem van. Rendben? – Ian egyetlen szó nélkül beleegyezően bólintott, és hiába akartam ellenkezni, megragadta a karomat, és a bejárat felé kezdett vonszolni. Odabent is éppannyira elkápráztató volt a hely, mint kint, de a sötétben villany híján nem tudtam alaposabban is körbenézni, így csak követtem Iant és a zseblámpája apró fényét. Felmentünk a széles lépcsősoron, letérültünk jobbra, és a harmadik ajtót kizárta.

– Pihenj le – dörrent rám. – De nem érdemes küzdened. Az ablakokon elektromos zár van. Ha hozzáérsz, megráz. Kint őrködöm – suttogta, azzal bevágta mögöttem az ajtót, és egyedül maradtam a körém boruló sötétséggel. Némi tapogatózást követve sikerült megtalálnom a kapcsolót, és békésen nyugtáztam a fellobbanó sárgás lámpafényt. A szoba csupán egyetlen franciaágyból, egy szekrényből, és az ablak előtt lévő íróasztalból állt. Fáradtan ledobáltam magamról a ruhákat, és elindultam a mosdó irányába, ahová a szekrény melletti félig behajtott ajtó vezetett. A forró zuhany alá beállva végre lemoshattam magamról a sok piszkot, ami a nap során rám ragadt, és ellazulhattam a vízsugár masszírozásában, ami feloldotta a görcsös feszültséget az izmaimban.

– Louis! – hallottam meg Harry hangját. – Maradj még. Ledobom a ruháimat, és máris bepattanok mögéd! – A gőzben fürdőzve nem válaszoltam Harrynek, csak hümmögtem válaszul valamit. Pár pillanat múlva megéreztem a derekamra kulcsolódó kezét, és máris elfogott a vad vágyakozás. Lopva oldalra sandítottam, és erősen az ágyékának nyomtam a hátsómat. Harry lehunyta a szemét, és el-elakadt a lélegzete.

– Mmmh – nyöszörgött. A keze felkúszott a derekamon, és az ujjaival a mellbimbóim kezdte ingerelni. A farkam rögtön megkeményedett, és érintésért esedezett, miközben már hangosan ziháltam a forró víz- és Harry érintésének édes elegyétől. Apró csókokat hintett a gerincemre, lágyan kényeztetett, a fogai közé szívta a nyakam érzékeny bőrfelületét, aztán erősen a csempefalnak préselt.

– Érints meg – kérleltem. A tenyerébe vette a farkam, és lassan verni kezdte, miközben a másik kezével megmarkolta az állam, és keményen rászorított. Fájdalom hasított az állkapcsomba, de nem törődtem vele. Túl sok szenvedély tobzódott a testembe ahhoz, hogy szóljak neki, és ő is elképesztően felizgult volt. Méretes szerszáma a seggemet bökdöste, én meg hívogatóan nekinyomtam az említett testrészem.

– Ez az – kiabálta vadul. – Te büdös kis ribanc! – A rettegés, mint valami elektromos sokk, végigszaladt a testemen, és a sikoly a torkomra száradt. Ne… Könnyek ömlöttek végig az arcomon, összeolvadva a zubogó vízzel, és már képtelen voltam ellenkezni.

Blake. A szorítása megerősödött a csípőmön, szinte roppanásig szorította az állam.

– Eressz el! – vergődtem. – Azonnal!

– Mocskos kis dög, hallgass el – fröcsögte a szavakat, és belém hatolt. A farka szétfeszített belülről, és azt hittem, nyomban összeroppanok. Vadul ki-be kezdett mozogni, nem ismert határokat, én pedig reszkettem, és sikítottam a testembe csapó kínhullámoktól. Amikor remegve, reszketve elélvezett bennem, és a fogása csillapodott, enyhült a testem körül, rémülten, összetörten hanyatlottam a zuhanykabin padlójára. Az arcom a lábam közé szorítottam, és megállás nélkül zokogtam. Hosszú percek telhettek el így, bánatosan, érzelmileg padlón, mire sikerült elzárnom a vizet. Ki akartam szállni, de a fájdalom újra átszivárgott minden porcikámon, és ismét összecsuklottam a zuhanyrózsa alatt. Némán feküdtem a csendben, amikor lépéseket hallottam. Ijedten felkaptam a fejemet, és összefontam magam körül a karjaim, hogy eltakarjam meztelen, meggyalázott testem. Sosem lehetek újra az, aki ezelőtt voltam. Soha…

– Louis? – hallottam meg az ismerős akcentust. Harry. Nem Blake. Harry. A sejtésem beigazolódott, ugyanis Harry lépett a fürdőszobába. A tekintete nyomban eltorzult, és keserű rettegéssel telt meg. Közelebb akart lépni, de én felemeltem a kezemet, és tiltakozón megálljt parancsoltam neki.

– Ne gyere közelebb – kiabáltam. – Most ne…