2016. május 21., szombat

V. rész

L.
Előrenyomakodtam a tömegben. Nem törődtem a lépteimet követő pillantásokkal, ahogy azzal sem, hogy pár lány igyekezett bepróbálkozni nálam. Ha nem küldi meg a pontos címet Lydia, könnyen hihettem volna, hogy eltévedtem. Mindenfelé őrült tinik szédelegtek. A garázshelyiségből nyíló udvar teljesen elkápráztatott. Rögtön egy hatalmas medencét láttam, amit neonkék sugarak tettek hangulatossá, a lassan fodrozódó vizet alulról lámpák világították meg, így olyan volt, mintha fénycsóvák kavarognának benne, mint valami kígyók. Útközben a kezembe nyomtak egy piros poharat, megszagolva kesernyés illat lopta magát az orromba, és az alkohol összetéveszthetetlen szagát éreztem meg. Belekortyolva fura íz maradt a nyelőcsövemben, de ahogy egyre többe és többet gurítottam le belőle a torkomon, egészen kellemes kezdett lenni az íze. A pina colada zsongító melegségében elfelejtettem minden korábbi rossz emléket, Harry mélyen bántó szavait, és a gondolataimban csak az alkoholnak, és a kellemesen tompító érzésnek szorítottam helyet. Éjfél körül járhatott az idő, amikor az udvar különböző pontjaira elhelyezett reflektorok felvillantak, és vad fényjáték vette kezdetét. A színek váltakoztak, én pedig lehuppantam a medence szélére, levettem a cipőmet és a zoknimat, finoman belemártva csupasz lábujjaim a jólesően hűvös vízbe. Jótékony könnyedség vette át a helyét a mellkasomban lüktető feszültségnek, és a felindultság, amit Harry szava váltott ki bennem, nyomban tovatűnt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott Alice. Elképzeltem, hogy holnap – szombaton – kibérelünk egy hotelszobát, bor iszogatunk, lefejtem róla a pántos felsőjét, majd a csipkemelltartóját, és vágyott kábaságban szeretkezünk. Magam előtt láttam az arcát, ahogy fölém hajol, nedves ajka csókot hint az arcomra, az állát a borostámhoz dörgöli, én pedig lehunyom a szemem, és apró nyögések kíséretében élvezem a játékát. Aztán felnézek rá, szerelmesen és mélyen eltelve, de amint ez megelevenedett előttem, eltűnt Alice arca, és a helyére Harryé furakodott. Rémültömben felvetődtem a jéghideg csempekőről. Furcsán fagyos szél támadt a közelben, megborzongva összefontam a testem körül a kezem, megrémültem saját magamtól. Mi ez az egész? Harry… Alice… mintha akaratlanul is összeolvadnának, harcolnának az elmémben, és minduntalan Harry nyerne. Az ő arca jelent meg előttem. Eltántorogtam a teraszajtóig, de ott elemi erővel rohant meg a szédülés.
– Én nem bírom… – motyogtam, közel állva az ájuláshoz, amikor forró érintést éreztem a kézfejemen, és a rosszullét helyét átvette a szívdobogtató izgalom. Ahogy a tekintetem felvezettem a fehér pólón, ami szinte kibökte a szemem, végigfutott a kulcscsontján, Harryt láttam magam előtt. Valamivel józanabbul festett, de még ugyanolyan becsiccsentett volt, mint amikor ott hagytam a szobában azzal a riban… lánnyal.
– Nem tesz jót neked az alkohol – jegyezte meg csúfondáros éllel a hangjában. Felhorkantam.
– Ahogy neked sem – kacsintottam rá. A karommal átöleltem a nyakát, mire egész testében megdermedt.
– Mit csinálsz? – kérdezte kerekre tágult szemekkel, miközben próbálta lefejteni a kezeimet magáról, de én megfeszítettem az izmaimat, és szórakoztam, ahogy durcásan igyekezett eltávolítani engem a közeléből. Igencsak kevés sikerrel. Abban a percben fogalmam sem volt, mi ütött belém, egyszerűen szükségem volt valaki közelségére. Vagy inkább Harryére? Erre a kérdésre még önmagamnak sem merészeltem válaszolni. Túlságosan fájó volt a tudat, hogy talán… talán…
– Lou, mi a baj? – szakította félbe a gondolatmenetemet Harry. A kézfejével végigsimított az arcomon. Perzselő hő lobbant a bőrömön.
– Égsz… – hajtotta le a fejét. – Gyógyszert kéne bevenned! – motyogta meglepően utasító hangon, de én eleresztettem a fülem mellett a felszólítását.
– Dehogy – ellenkeztem. – Most én jöjjek azzal a dumával, hogy nem vagy az apám, Harry?
– Nekem okom volt rá, Louis. Okom.
– Mégis miféle? – kérdeztem. Harry tágra nyílt szemekkel bámult rám, finoman felvont szemöldökkel. A pillantásom okvetlenül az ajkára tévedt, pedig esküszöm, meg sem fordult semmi a fejemben… komolyan. Nekem ott van a szerető jegyesem, Alice, aki mindig a kedvemben jár. Nála nagyobb boldogság nincs az életemben, és úgy érzem, ő minden jó élő, valós megtestesítője. Harry… ő… csak egy srác az egyetemről. Nem több. Miközben igyekeztem meggyőzni magamat, Harry olyat tett, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Nem kellemetlenül, sokkal inkább bizsergetően. Jólesően. Jótékony melegség áramlott végig az ereimen. A testem tűzben égett. A hátam az üvegajtó keretének nyomódott, ahogy lépett egyet előre, ezzel beszorítva engem a bejárat és a teste közé. Az ajkán kiszökő forróság a nyakamat legyezte, és a testem automatikusan reagált: azonnal libabőrös lettem. De úgy, mint életemben még soha… Az ajka… vagyis… a szája… jézusom… egyetlen centire volt az enyémtől, már kezdtem a bőrömön érezni, de a varázs rögtön megszakadt, amikor egy testes alak Harrynek szaladt, ezzel együtt leöntve bennünket a poharában található alkohollal. Mindketten káromkodva ugrottunk félre, és átkoztuk a percet. A dagadt ürge egyetlen cseppnyi megbánás nélkül tántorgott tovább. Nem sokkal később már egy bokor tövébe okádott, én meg áldottam az égieket, hogy nem korábban jött ki belőle mindaz, amit szegény növény tövébe pusztított.
– Menjünk be, jó? – markolt rá Harry a kezemre, de kezdett visszatérni belém a józan ítélőképesség. Gyorsan elrántottam, megrázva a fejemet. A fürtjeim ide-oda himbálóztak.
– Még csobbanni akarok – mentettem ki magamat egy tökéletes érvvel, így nem kellett megbántanom őt. Harry egyértelműen a tudtomra adta ezekkel az apró, kis gesztusaival, hogy benne lenne akármibe. Ha nem többen, egy kalandban tuti. Nekem ott volt Alice. Ezt az egy mondatot annyiszor ismételtem, kántáltam magamban, mint egy litániát. Ez tartotta bennem a rendületlen elszántságot. Különben már megtörtem volna. Az orromban őrizve Harry illatát, kissé elszomorodva léptem a medence széléhez, aztán belevetettem magam, és prüszkölve buktam fel.
– Te kis huncut – hallottam meg Harry akcentusos beszédét a lépcsők felől, majd egy pillanat múlva már ő is mellettem úszkált. A kezét a víz alá mártotta, finoman megcirógatva a derekamat.
– Hagyd ezt abba – dörrentem rá. Picit elvörösödött, de szerencsére semmi sértettséget sem láttam az arcán. Inkább csak furán közömbösnek tűnt, sőt, mi több… elhagyatottnak. Harry arca megfejthetetlen érzelmeket tükrözött, én pedig szerettem volna megvigasztalni, hogy mellette vagyok, de tudtam, hogy nem jelenthetek ki ilyesmit. Azzal minden ellenállásom a porba tipornám, és romba dönteném a rendületlen falam, ami szilárdan feszül a kis ördögöcske előtt a lelkemben, ami arra buzdít, hogy merjek élni. Legalább addig, amíg itt lakunk. Ha lejár a tanfolyam, és mindenki visszakerül a saját megszokott kis, rutinszerű életébe, újra átlagos lesz az élete. De én itt – ugyan még egy napja sem érkeztünk meg – máris nagyon… különlegesnek éreztem magam.
– Louis? – hajolt közelebb Harry. Vizes haja a szemébe lógott. Nedvesen sokkal hosszabb volt, természetesen kiegyenesedtek a tincsei, és ahogy az arca két oldalára tapad, meg egy a homloka szélén a szemébe lógott, jól festett. A szája kezdett lila lenni, mintha fázna, de nem kérdeztem rá.
– Bemegyünk? – tette fel újra a kérdést. Ezúttal biccentettem. Kimásztunk a medencéből, egy kicsit még kifeküdtünk a matracokra, és elvesztünk a félhomályos udvar kilátásában. Mindenfelé részeg tinik botladoztak. Hangos zene lüktetett. És ez még csak a buli kezdete volt…

H.

Lihegve bámultam Louis kerek kis seggét, ami csinosan feszült a fekete úszónadrágjában. Kedvem támadt letépni róla a ruhát, de erre nem volt alkalmam, sem pedig lehetőségem. Így kénytelen voltam a remek kilátás csodálatában fürdőzni egy kis ideig, amíg Louis úgy nem döntött, hogy elindul befelé megszárítkozni és felöltözni.
– Jövök én is – kiáltottam utána sietve, feltápászkodva a kényelmes fekvőhelyemről. A matrac visszanyerte eredeti alakját, s futólépésekben siettem Lou után. Beérve kisebb embercsoportokat láttam, de szerencsére a tömeg az udvaron volt jókora, bent sokkal nyugisabb volt.
– Felmegyek – közölte suttogva. Nem válaszoltam, helyette csak elszántan követtem.
– Mit csinálsz, Harry? – nézett vissza rám villámló szemekkel. Azokban a pillantásokban egy kis félelem is megült, jól láttam. Kitűnő megfigyelő lévén hamar kiszúrtam az ilyesmit. Pláne Lou-n.
– Megyek és felöltözöm – válaszoltam szélesen mosolyogva. Láttam rajta, hogy durcáskodik. Nagyon szórakoztató volt, ezért mellé siettem, és a fülébe suttogtam.
– Ott, ahol te… – kacsintottam rá. Futólépésben siettem fel, de visszapillantva csak azt láttam, hogy Louis bénultam bámul rám, megtorpanva valahol félúton.
– Felejtsd el, Harry – morogta. – Te és én… Szóval… külön szobában… Aztán irány vissza a buli… hogy minden jól süljön el – jegyezte meg sejtelmesen. Felébredt bennem a remény, viszont nem mutattam a jelét.
– Igenis, kapitány – tisztelegtem előtte. Louis… elmosolyodott. Őszinte, odaadó vigyor volt, a lelke mélyéről. Én is viszonoztam a gesztusát, és önkéntelenül átkaroltam a vállát. Először nagyon megfeszült, de hagyta, hogy így sétáljunk a szobaajtókig. Végül két egymás melletti hálószobába mentünk be. A sötétben tapogatózva kerestem a villanykapcsolót, de az istennek sem találtam. Valaminek nekiütközött a lábam, mire halkan – vagy talán a kelleténél hangosabban? (magam sem tudtam megállapítani) – felvinnyogtam, és a ruháim egy kupacban a lábam előtt landoltak. A következő másodpercben egyszerre több dolog is történt: a lábam nekiütközött egy kisasztalnak, az meginogott, és a rajta található tárgy elkezdett csörömpölve felém gurulni. Csak akkor bizonyosodtam meg arról, mi is az, amikor megéreztem a lábszáramra csorgó vizet. Virágok. Váza. A RUHÁIM… ordítottam gondolatban, de már mit sem ért. Eláztak. Tapogatózva kaptam értük, de egy halom csuromvizes ruhát sikerült felmarkolnom. Bőszen a padlóhoz vágtam, és kimasíroztam. Dühös voltam. Elképesztően dühös. Forró fejjel nyitottam be a mellettem lévő szobába. Eszembe sem jutott bekopogni. Vagy beszólni. Esetleg engedélyt kérni a benyitásra. Amint kinyitottam az ajtót, éles fény vakított el. Rögtön Louis arca került a szemem elé… a bőre hirtelen pipacsvörösre pirult. Végignézve rajta… nem csodáltam. Lou egy szál bokszeralsóban állt előttem. Ínycsiklandó látvány volt. Megvalósult álom. Beindult a nyálelválasztásom, és a vágy végigsugárzott rajtam. A hasam görcsösen összeszorult.
– Te…
– Harry… – nyögte a nevemet. – Mi történt? – ráztam meg a fejét. Jó terv az észhez téréshez, de nem elegendő – jegyeztem meg gondolatban szemtelenül.
– Nekimentem egy virágvázának, ami a kisasztalon volt odaát – magyaráztam.
– Oh – válaszolta. – Sajnálom. Majd kerítünk neked valami tiszta holmit – suttogta. A hangja egyre halkabbá vált. Zavarban volt. Feszengve próbálta magára húzni a ruháit.
– Lefekszem egy kicsit, szédítő az alkohol hatása – motyogtam. Kezdett eluralkodni rajtam a fáradtság.
– Egy percre én is, Harry. Valami fura történik velem – mondta. Én meg mindennél jobban reménykedtem benne, hogy az a „valami fura” egyedül csak én lehessek…

L.

Az alkohol hatása. Ez volt a bajom. Én… korábban sosem ittam ilyen tömény mennyiséget. A hatás elmaradhatatlan volt. Felöltözés után egyből elfogott a szédülés. Alig bírtam az ágyhoz tántorogni, máris erőtlenül hátravetődtem. Csupasz karom a Harryéhez súrlódott. Nem tudom, hogy ő érezte-e a köztünk feltámadó elektromos töltést, de engem úgy rázott meg, mintha szikra lenne.
– Bocs – suttogta szabadkozva, elég bizonyosságot adva számomra. – Ilyen ez a mai este – fordult oldalra, rám mosolyogva. Az arca mindössze néhány centire volt az enyémtől. Alkoholgőztől meleg lélegzete az ajkamat érte, de nem zavart. Ellazultam a közelségében.
– Tényleg lefeküdtél vele? – kérdeztem sok idő után, halkan. – Lydiával.
– Nem az én asztalom, Louis. Nem tudtam megtenni. A testem sem akarta, és az agyam se. A lelkemről nem is beszélve…
– Értem. Harry…
– Lou? – nézett rám csillogó szemekkel.
– Az első találkozásunkon nagyon bunkó voltam. Sajnálom. Én csak… beijedtem, mert van egy szörnyen rossz gyerekkori emlékem. Egy démoni élmény. Ennyi – leheltem. Minden erőmet bevetettem, hogy érződjön a hangomon a sajnálkozás.
– Semmi baj – mosolygott rám édesen. Tökéletesen fehér fogai kivillantak az ajka takarásából. – Elmegyek a mosdóba. várj itt meg – suttogta a hajamba, finoman közel hajolva. Beleremegtem. Többször is. – Pár percig néma csendben várakoztam. A szememet le-lehunytam, mert már nagyon kimerültnek éreztem magamat. Egyszer valami forró csapta meg a homlokomat, és felnézve Harryt láttam magam felett. Hátulról lopakodott a fejemhez. Az arc az enyém fölött volt, a szája a homlokomnál, a szeme az ajkamnál. Kihívóan bámult.
– Te… – nyöszörögtem rémülten. – Te mit csinálsz? – Piros, érdesen duzzadt ajka félmosolyra húzódott, az állán megfeszült egy izom. Jézusom, miért támadnak ilyen gondolataim? Alice… Harry… Alice… Harry… a nevek örvényszerűen kavarogtak a fejemben. Harry.
– Egyelőre semmi érdekfeszítőt – súgta semleges hangon, csitítva az elmémben dúló vihart.
– Jaj…
– Mi van, Lou? – nézett rám kerek szemekkel. A haja a járomcsontomat, a nyakamat, a kulcscsontomat simogatta. Újra és újra végigfutott a karomon és a hátamon a libabőr. Jó érzés volt, nem is akartam elűzni, tompítani. Forró bőre milliméterekre volt bizsergő ajkamtól. A kezem vad remegésbe fogott, és képtelen voltam belebámulni tágra nyílt, borostyánszín íriszébe. A benne kavargó vágyak örvénye megszédített. Lehunytam a szemem, érezve, hogy a száján kiszökő melegség egyre jobban beborítja az ajkamat. Abban a percben kivágódott az ajtó. Mindketten kifulladva, lihegve húzódtunk az ágy két ellentétes végébe. Harry hangosan, szaggatottan zihált. Én sem voltam nála különb helyzetben. Az ajtóban Lydia alakja bukkant fel. Hirtelen felforrt az agyam, de a szemében tomboló félelem különös ijedtséget ébresztett bennem.
– Valami baj van? – kérdezte Harry el-elakadó lélegzettel.
– Odakint… lövöldözés tört ki – zokogta a szavakat, és abban a percben összecsuklott. 
______________________________________________________________
Utólag is elnézést az adandó helyesírási hibákért, sajnos nem volt időm átnézni, de remélem, élvezhető volt! Nagyon várom a véleményeteket. Sok minden fog történni az elkövetkezendő részekben... Lesz itt minden! ;) *perverzvigyor* Köszönöm szépen a feliratkozásokat, kommenteket. <333 Sam xXx Szeretet!!! 

2016. május 18., szerda

IV. rész


L.

Nyöszörögve forgolódtam a szűk kis ülésen, órák óta a megfelelő pózt keresve, de nem jártam sikerrel. A lábam már begörcsölt a kényelmetlen üléstől, és Niall horkolása sem segített álomra hajtani a fejem, a busz zötykölődéséről nem is beszélve. A fejem a kézfejemre hajtottam, nekidőltem az ablaknak, pislogás nélkül bámultam a kietlen sötétségbe. Fogalmam sem volt, mióta lehettünk úton, de abban biztos voltam, hogy már egy jó ideje az országutakat koptatjuk. Szerettem volna valakinek elmondani a gondolataimat, úgy igazan, teljes szívből, valaki olyan személynek, aki meg is ért, ráadásul tanácsot is tud adni. Az elmémben – valamelyik mélyen rejtett, titkos részében – megbizonyosodtam arról, hogy Harry közel sem közömbös számomra. Próbáltam hitegetni magam, de egy idő után belefáradtam önmagam ostorozásába, és könnyebb volt elfogadni a tényt, hogy valamilyen szinten szükségem van rá. Arról ugyan sejtésem sem volt, mit szeretnék vele kezdeni, és hová fog alakulni rögös kis kapcsolatunk a tanfolyam alatt, de erre még csak gondolni sem mertem a csendben. Az agyamat ellepő elméletek túlharsogták a kerekek csikorgását. Tulajdonképpen nem volt egyetlenegy ép gondolatom sem, inkább vívódtam. Töprengés közben hol elszundítottam, hol rémülten, zaklatottan ébredtem, elűzve a halványodó álomképet, ahol Alice és Harry arca váltakozott a szemhéjam mögött. Pislogni sem mertem, mert abban a másodpercben ugyanúgy megrohantak a képek, nekem már nem volt erőm harcolni velük. Kettő körül járhatott az idő, amikor Westwood professzor a mikrofonon keresztül tájékoztatta az ébren lévőket, hogy fél óra múlva a bérházakhoz érünk. A szívem boldogan, reménykedéssel eltelve feldobogott, és máris vad kíváncsiság ülte meg a lelkemet. 
– Hamarosan ott vagyunk, álomszuszék – suttogtam Niall fülébe, habár nem tudtam, ébren van-e. – Ideje felkelni!
– Valakinek alvásra is van szüksége, Tomlinson – nézett fel rám pislogva, és a kezével megdörzsölte a szemét. Álmosan bámult körbe a gyér, halványkék neonfényben.
– Hány óra van? – tette fel a legalapvetőbb kérdést, én meg a telefonom kijelzőjét az arca elé nyomtam.
– Semmi hír Harryről – mondtam, lehajtva a fejemet, mintha előre sejtettem volna, hogy ez a következő kérdése. A beszélgetés itt abbamaradt, csöndesen vártuk az érkezés pillanatát. A mellkasomban tomboló zsongás szűnni nem akaró sajgássá erősödött, nem tudtam elnyomni. Akkor csillapodott valamelyest, amikor sok várakozást és mennyei áhítozást követve a busz valóban lassítani kezdett, betérült egy bekötőútra, miközben Westwood prof tájékoztatott bennünket, hogy lassan szedelőzködhetünk. Dús lombozatú fák mentén hajtottunk el, és a távolból már látszott egy kis település körvonala, háttérben sok ezer apró, ragyogó fényponttal az éjszakában. Gyanítottam, hogy Atlanta végtelensége volt a csillogó fénytenger a messzeségben, az előtte lévő csendesnek bizonyuló település megfelelő menekülést biztosított számunkra az őrült, életenergiától dübörgő város elől. Amikor leparkoltunk, úgy éreztem, mintha a világ végére érkeztünk volna meg. Egyetlen zaj sem volt az éjszakában, a motor berregése is elhalt, csupán az ébredező diákok fojtott duruzsolása vert visszhangot. Belépve a kis udvarra egyből a földbe beépített medence szúrt szemet, bár valami zöld ponyva védte a kosztól, még így is felismertem, aztán körültekintettem a félhomályban. A ház U alakú volt, meglepően sok, redőnyözött ablakkal, barna zsindelytetővel, és a pár kilométerre lévő fényűző városhoz képest ez valóságos lepukkant, mégis otthonos helynek számított. A kapuval szemközt megláttam az egyetlen bejáratot a házba, amihez egy négyfokos falépcső vezetett fel. A ház ívét követő verandát fakorlát védte, és nagyon stílusosnak találtam a kis kapucskát, amit ki kellett nyitni mielőtt a bejárati ajtó elé léphetett az ember. Niall megveregette a hátamat, és vigyorogva fordult felém. Csillogó íriszekkel szemlélt. Westwood tanár úr megköszörülte a torkát, a diáksereg egy emberként összpontosított rá. Én is bizakodón tekintettem az irányába, miközben Niall próbálta elvonni valami idétlen szöveggel a figyelmemet, de ellenálltam a mondandójának.
– Mindenkinek kiosztom a szobakulcsait – tájékoztatott bennünket, előhúzva egy borítékot a táskája oldalzsebéből. Ahogy kiemelte, kulcsok összeütődő, zörgő hangja követte a mozdulatot. – Niall-16, Louis-14, Jess-21, Nora-19… – sorolta, és egy egészen hirtelen tovatűnő biztató mosoly kíséretében pottyantotta a kulcsot a tenyerünkbe. Éppen indulni akartam a szoba irányába, amikor Westwood ismét megköszörülte a torkát, ezzel magára vonzva a figyelmemet. – Srácok – a hangja valamivel lágyabb hangszínt ütött meg, sokkal inkább úgy szólt hozzánk, mintha közeli barátai lennénk, mintsem a tanítványai. – Történt egy kis változás. Kiderült, hogy kétágyas lakrészek vannak, úgyhogy kénytelenek lesztek dönteni, kivel szeretnétek öt hétig együtt lakni – magyarázta nekünk. Többek körében is heves morgolódást támadt, hiszen az előre eldöntött, jól kiagyalt terv összeomlani látszott.
– Pajti – kurjantotta valaki. Nem foglalkoztam a felém irányuló arccal, ahogy a testes, zömök fickóval sem, aki megveregette Niall vállát. – Ugye számíthatok rád? Ezer éve nem láttalak. Jó lenne kibeszélni a dolgokat – kacsintott a szöszire, aki szabadkozva fordult felém. Nyomban tudtam, hogy mit akar mondani, így beleegyezően bólintottam. Nem törődtem azzal, hogy valakit kerítsek magam mellé. Ha valaki társ nélkül marad, a prof biztosan egyenesen az én szobámba irányítja, nem kell ahhoz itt lennem, hogy megvárjam őt… Időközben fel sem tűnt, hogy az emberek elkezdtek beszivárogni a szobákba, furcsán, riasztóan, gyorsan ért a tudat, hogy egyedül álltam az udvaron, a gondolataim kavarogtak, nem bírtam lenyugodni. Nagyon soká lehetett, mire rávettem magam, hogy belépjek a házba, amit az otthonomnak kellett fogadnom egy jó bő hónapig. Arra számítottam, hogy egy kis előtér fogad, helyette egy szűk folyosóra nyílt belátásom, tüstént feltárva előttem az egymás után sorakozó szobaajtókat. Halkan lépkedve elindultam a 14-es felé. Nem akartam nagy ricsajt csapni, ezért óvatosan illesztettem a kulcsot a helyére, és amikor megpróbáltam elfordítani, az ajtó leblokkolt. Hiába rángattam, az istennek sem akart megmozdulni. Beragadt. Vacakolni kezdtem a zárral, és már rendesen felhúztam az agyam, mire halk szöszmötölés szűrődött át a túloldalról. Rettegve hátráltam, a testemen jeges borzongás futott végig, hiszen senki sem lehetett odabent. Senki. Az ajtókilincs forogni kezdett, közel sodorva engem a szívrohamhoz – majd nyikorogva kitárult.

H.

Apu valahol Atlantában tett ki egy hatalmas bevásárlóközpont előtt, bár én a mellette magasodó ruhásüzletet rohamoztam meg. Nem kevés költőpénzt adott, és a rossz idő rányomta a bélyegét a hangulatomra, így jól esett önfeledt nézelődésbe kezdeni, annak ellenére is, hogy gyűlöltem vásárolni. Valami lenyűgözőt akartam venni, bár fogalmam sem volt, mi okból, mindenesetre a legújabb divatáruk mellett sétálgatva akad egy-két igazán jó is. Felpróbáltam egy világosbarna cowboykalapot, amit meglehetősen jól mutatott rajtam. Nem tétováztam sokat, mindent a kosaramba pakoltam, ami megtetszett. Baromira jó volt életemben először nem aggódni a pénzt miatt, az új cuccok pedig elfeledtették velem az egyetlen személyt, akire még gondolni sem mertem. Louis-t. A nap végén beszereztem pár doboz sört, egy kis üveg vodkát – természetesen apu tudta nélkül, hiszen ekkora már elköszöntünk –, majd hívtam egy taxit. Előkerestem az üzeneteim közül az általa megküldött pontos címet, és bediktáltam a vén sofőrnek. Közel sem telt tizenöt percbe az út, amikor egy parasztház előtt parkoltunk le, én meg komolyan el kellett gondolkodnom, jó helyen járok-e. Többször újraolvastam a címet, egyeztettem a kerítés szélén álló címtáblán lévő szöveggel. Passzolt. Abban a hitben éltem, hogy valami hotelben leszünk elszállásolva, és a tudat, hogy egy piciny házikóban, gyakorlatilag a semmi közepén, némileg lehorgasztott, de nem kellett sok idő, hogy megkedveljem a helyet. Miután körbenéztem, bejelentkeztem a recepción, és felhordtam a poggyászaimat, kifulladva léptem a szobámba, hogy végre eldőlhessek az ágyon. Belépve egyszerű, kopottas bútorokat láttam, az ajtóval szemközt egy ablakkal, előtte hosszú íróasztallal, hozzá két székkel, amelyek karfáiról fehér törölközők lógtak. Bal oldalt egy kétszemélyes ágy volt, ami jobban megnézve nem is kétszemélyes, csupán olyan szűk volt a hely a szobában, hogy mindössze egy arasznyi távolság választotta el az egyiket a másiktól. Gyomorforgató erővel nehezedett rám a magány, összepréselte a mellkasomat, és a gondolataimban újra helyet kapott Louis. A hatalmas pörgésben, az utazás izgalmában még lélegezni is alig volt időm, de ahogy ellazultam, a képek újult erővel rohamozták meg az elmémet, akár pörgő kártyalapok. A hűsítő sör enyhítette a bensőmben gyúló forróságot, hatalmas kortyokban ittam, és nem is akartam, hogy elfogyjon. Amikor a vodkához értem, már éreztem a hatását, a fejem kótyagos volt, de az alkohol adta édes szabadság finoman elringatott, nem törődtem a következményekkel. Az ajkamhoz emeltem a vodkás üveg száját, és teljes erőmből belehúztam. A csípős pia végigmarta a torkomat, és a gyomrom felkavarodott a töménytelen alkohol hatására, de én csak tűrtem és tűrtem. A kesernyés íz segített felejteni. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem…

L.

– Harry? – csúszott ki az ajkamon döbbenetemben. Megmarkoltam az ajtófélfát, hogy átmeneti szédülésem alábbhagyjon. – Mit keresel itt? Azt hittem, hogy nem jössz… Nem voltál fent a buszon – motyogtam.
– Nem mondod… – Az arca kipirultan, verejtékben fürödve fénylett a lámpavilágban, és a szeme láztól üvegesen csillogott. Csontos ujjaival végigszántott hosszú, göndör fürtökben aláomló haján, a mozdulattól megfeszültek a karizmai.
– Mit akarsz, Louis? – dünnyögte. A hangja akadozott, alig bírt beszélni. – Te… te már megint itt vagy… mintha folyamatosan… érted… mindenütt ott vagy… nem csak itt… bent is – kopogtatta meg a fejét, mire halvány fintor suhant át az ajkán, és az arca grimaszba torzult. – Nem akarom ezt… Hozz valami gyógyszert… Jó? – Megmarkoltam a vállát, habár lábujjhegyre kellett emelkednem. Még józanon is sokkal esetlenebbnek éreztem magamat, mint ő, de megpróbáltam a vállába markolni. Harry megdermedt az ujjaim szorításában, és kisfiús, gyerekes mosoly terült szét az arcán.
– Ülj le, Harry – utasítottam. Meglepő módon nem ellenkezett. Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt, és végigtekintettem a fiún, aki komoly fejtörés okozott számomra. A kezeit az ölében pihentette, a lábait szétterpesztette, és a válla kissé meggörnyedt, ahogy előrecsukló fejjel bámulta a cipőjét. A haja eltakarta az arcát, és elámultam, hogy a tartása mennyire férfias volt… akarom mondani, felnőttes. Vagyis… határozott.
– Velem ne szórakozz, Lou – bökött oldalba, miközben melléheveredtem az ágy szélére. Furcsa szorongás támadt a gyomromban. Érdekes volt az ő szájából hallani a becenevemet; a húgomon, Lottie-n kívül az emberek többnyire a vezetéknevemen szólítottak. Az a fajta megmagyarázhatatlan szorongás volt, ami idővel megszokottá, majd vágyottá válik. Az arca láztól vöröslött, és forró, alkoholgőzös lehelete az államat legyezte. Az ujjaim meglazultak a vállán, amikor rádöbbentem, hogy percek óta kitartóan markoltam, majd villámsebesen elhúztam a kezemet.
– Nem vagyok én tűz, ami éget – jegyezte meg gúnyosan, csöppnyi sértettséggel a hangjában.
– Ebben a pillanatban egy egészen picit igen. Sőt, hiszen – a tenyeremet a homlokára tapasztottam, a bőre szinte perzselt. – Te beteg vagy, Harry… – hajtottam le a fejemet. Óvatos érintés az ajkamon, aztán éreztem, hogy Harry a mutatóujjával gyöngéden felemelte az államat. A szeme összekapcsolódott az enyémmel. Tengernyi érzést láttam az övében, és tudtam, hogy az enyémben egyedül az ijedtség kapott helyet. Reméltem, hogy nem veszi észre. Mindkét kezével átfogta a vállamat, olyan közel vonva magához, hogy a gyerekkorom démonai sötét ködöt vontak az agyamra, de ezúttal sikerült legyőznöm őket. Harry arca hajszálnyira volta az enyémtől. Beleremegtem a pillanatba.

H.

Ha van vágyálom, akkor minden bizonnyal abban léteztem. Louis apró kis teste törékenyen simult a karjaim közé, de nem tartott sokáig a pillanat. Nem csak én égtem tűzben, hanem ő is. A testének melege bódítóan hatott rám, kótyagos voltam az alkohol és a belőle sugárzó különös aroma egyvelegének belélegzésétől. Szívtam, szívtam és szívtam magamba, mintha drog lenne. A dörömbölésre úgy rebbentünk szét, mint akiket rajtakaptak valamin. Louis megigazította a haját, én forgó világgal körülöttem igyekeztem éber maradni.
– Hahó, srácok! – üvöltötte valaki vékony hangon. Lou kinyitotta az ajtót, és felismertem az elsős Lydiát. Lenge, combközépig érő pink miniszoknyát viselt egy nyakba akasztós fehér felsővel. A szeme gyanúsan pásztázott bennünket, majd két karszalagot lökött Louis mellkasának. – Tíz perc múlva a kapunál, ne késsetek! Medencés buli a barátnőm házában, egyenesen Atlantában… Ne hagyjátok ki, legyen emlékezetes az első estétek! – Lydia nehezen forgó nyelvvel beszélt, és még nálam is részegebb léptekkel tántorgott ki a szobából. Jólesett az ajtón beszökő hűs levegő felhevült bőrömnek.
– Biztos vagy benne? – sandított rám Louis. Biccentettem, de amikor megkíséreltem felállni az ágyról, csúfos kudarcot vallottam. Nevetve huppantam vissza a matracra. Ez nehezebben fog menni, mint gondoltam… Nem bírtam abbahagyni a kuncogást, vigyorogva tápászkodtam fel, de a végére szerencsére Louis segítségül nyújtotta a kezét, amit hálásan fogadtam el. A bőréhez érve lágy remegéshullám reszketett végig rajtam. Szíven ütött a tudat, hogy mertem reménykedni, hogy mertem hinni benne… Bennünk. Elrántottam a kezemet, mintha égetne a bőre, és távolodtam pár lépést.
– Egyedül is kitalálok…
– Ne butáskodj, Harry – ellenkezett. – Részeg vagy, nem engedhetlek így el…
– Eddig sem voltam a tiéd, ez ezután sem fog változni – csattant fel. – Felnőtt férfi vagyok, azt teszek, amit akarok! Nem vagy az apám! Először magadon nézz végig, mielőtt másokon próbálsz segíteni – csúszott ki az ajkamon, de abban a pillanatban megbántam. Louis szemét könny futotta el, de mentségére legyen mondva, azonnal elfordult. Még így is éreztem jeges elutasítását.
– Bunkó vagy – vágta a fejemhez.
– Ez a védjegyem!
– Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Nem érdekelsz, Harry – kiabálta az arcomba. Előrenyúlva hátraszorítottam a két kezét, és erőszakosan a falnak löktem. Louis ajkán apró nyögés szakadt fel, amit a félelmének tudtam be. Döbbenetében a mellkasa hevesen emelkedett fel-alá.
– Te – hajoltam előre, benyomulva az arcába. Az ajka egyetlen centire volt az enyémtől, reszelősen lélegezve lehunytam a szememet, és kiélveztem a belém áramló melegségét. – Te vagy a legutálatosabb ember, akit ismerek… – hazudtam. A mellkasának dőlve löktem hátra magamat. Többet akartam belőle, de ezt sosem vallhattam volna be neki. A hazugság súlya rátelepedett a mellkasomra, és a bűntudat könnyeket csalt a szemembe, de nem néztem az irányába. Halk szipogás töltötte ki a közénk beálló csendet. Amikor vettem a bátorságot, hogy feléje nézzek, Louis apróra összehúzta magát, és sírt. Fájdalmat akartam okozni magamnak, és olyasmire készültem, ami önmagam meghazudtolását jelentette.
– Nüx! – ordítottam. Louis szipogva pillantott felém. Nem telt sok időbe, hogy a szőke bombázó megjelenjen az ajtónkban. Vörös bikinit viselt, és az ajkán csábos mosoly terpeszkedett.
– Tudtam, hogy meggondoltad magad, Styles! – elragadó mosolyt villantott rám, és betáncolt a szobába. A mellei látványától hányinger fogott el, de bizonyítani akartam Louisnak, hogy képes vagyok megváltozni érte, méltó a barátságára. Életemben először egy lánnyal készültem szexelni. 
 _________________________________

2016. május 17., kedd

III. rész

Halihó! Huh, tudom, hogy gyors a tempó, 
de megszállt az ihlet... Már tudom is az első évad végét, és
így nehéz megálljt parancsolni az írásban magamnak...
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!! Innentől
aztán igazán beindulnak a dolgok ;);) Köszönöm szépen az előző részekhez 
érkezett komikat, valamint az új feliratkozókat! Jó olvasást! Sam xXx
Szeretet!!!


L.

Nyöszörögve megmozdultam, az arcom eltorzult a karomba sugárzó villámfájdalomtól. Fel sem tűnt, hogy egész éjjel rajta aludtam. Olyan érzés volt, mintha apró hangyák hemzsegnének a bőröm alatt. Boldogan nyújtottam ki a kezemet, kényelmesen szétterülve az ágyamon, és csak ezután villantak be a tegnap este képei. Harry. A hazaérkezésünk. Ő… az ágyamban. A közelsége. Megráztam a fejemet, a tenyeremet a homlokomra tapasztottam. A fejbőröm lángolt a forróságtól, és szűnni nem akaró sajgás támad a koponyámban. Óvatosan oldalra pillantottam, görcsös érzéssel a gyomromban, de Harry helyett csak az itt-ott gyűrődésfoltos lepedőt láttam meg. A paplant teljes egészében eltulajdonítottam, a párnája kisimítva hevert a támlánál. Lepillantottam a padlóra, de ott sem találtam. Valószínűleg lelépett. Keserűen mardosott a tudat, hogy egyetlen szó, vagy köszönés nélkül hagyott itt, de nem róhattam fel neki. Ma van az utazás napja – kólintott fejbe a tudat. A ruháim éppoly szanaszét hevertek itt-ott, mint két nappal ezelőtt, szinte semmit sem haladtam a csomagolással. A mobilom csörgése riasztott az elmélkedésből, és komolyan meglepődtem Alice nevét látva a kijelzőn, hogy mi okból hívhat ilyen korán.
– Szia, drágám – szóltam bele még álmos, kótyagos hangon. A tegnap este jócskán kiváltotta rajtam a hatását, úgy éreztem, mintha semmit sem aludtam volna. Erre még az is rátett egy lapáttal, hogy a buli pocsék volt. Jobb lett volna el sem menni. – Mindben rendben van?
– Louis – kihallottam a hangjából az ideges izgatottságot, meg még valami diadalmas büszkeséget, ami egyszerre riasztott meg és gondolkodtatott el. – Könnyebb lesz átvészelni a tanfolyamod időtartamát, mint gondoltam. Plusz pénzszerzési lehetőségként a főnököm, Matt felajánlotta, hogy szombatonként Atlantában dolgozhatok. Csodálatos, nem? – Először szólni sem bírtam, a mondandója sokkoló hatást váltott ki bennem.
– Biztosan megéri? – kérdeztem gyorsan, mielőtt elkezdhetett volna lelkendezni. – Akkor már péntek délután el kell indulnod, nem kevés utazással és izgalommal jár a dolog. Aggódnék.
– Nem kell félned – suttogta ellágyuló hangon. – Céges kocsival szállítanának bennünket, mert még két kolléganőm is elvállalta a részmunkaidős állást. Gyakorlatilag csak szombat reggel nyolctól délután háromig kellene dolgoznom, bőven jutna időnk találkozni. Matt beleegyezett abba is, hogy Jack is velem jöjjön. Ellesz velem a hotelben – zárta rövidre Alice. Túl sok információt zúdított rám, nekem meg kellett egy perc, hogy feldolgozzam – főleg az elmúlt éjszakám után.
– Hiszen ez csodálatos – próbáltam lelkesedést erőltetni a hangomba, nem túl sok sikerrel. Volt valami… valami szokatlan érzés a mellkasomban, mintha egy parazita befészkelte volna magát a bensőmbe, nem tudtam kiszorítani onnan, és ami leginkább meghökkentett: fogalmam sem volt, mi lehet, honnan eredhet az érzés. – Akkor már csak egy hét, és a karomba zárhatlak – tettem hozzá, hogy palástolni próbáljam semmilyen kedvem. A hangom közel sem csengett őszintén, de reméltem, hogy Alice nem kérdez rá a viselkedésemre. Nem tudtam volna magyarázatot adni rá, hiszen én sem tudtam meghatározni az állapotom.
– Szeretlek, Jack is puszikat küld – mondta Alice.
– Én is szeretem a kis csibészem. Légy jó, szívem. Szeretlek – bontottam a vonalat, és a fejemet a párna alá gyömöszöltem, mert semmi kedvem sem volt kikelni az ágyból, de a kötelesség arra ösztökélt, hogy megmozdítsam elgémberedett tagjaim. Egy gyors zuhany után minden ruhámat sikerült bepakolni, minden piperecuccot begyömöszöltem a táskákban fennlévő helyekre, és a konyhában összeütöttem pár szendvicset magamnak. Az indulást estére tűzték ki, ami nem is aggasztott, így legalább átaludhatom majd a nagy részét. Annyira kifáradtam, hogy mire kihordtam az előszobába a bőröndömet és a válltáskámat, csöpögött rólam az izzadtság, és a fejem olyan kába volt, mintha napok óta nem aludtam volna. Elképesztően elcsigázottnak tűnhettem, így nem vontam meg magamtól még egy kis pihenést. Beállítottam az ébresztőt este hatra, és úgy dőltem be az ágyba, mintha egy maratont futottam volna le. Nem telt bele sok időbe, hogy elnyomjon a kimerültség. Álmomban smaragdzöld szemeket láttam, és egy göndör hajú fiút, akinek az ajka csábítóan lebiggyedve, vigyorogva simult a nyakamra. Verejtékben fürödve ébredtem, és magamnak sem mertem beismerni mindazt, ami álmomban kísértett. Harry.

H.

A legjobb belátásom szerint cselekedtem, a reggel – vagyis a dél – mégis úgy ért, mintha fejbe ütöttek volna. Pislogva nyitottam ki a szememet, immár a saját ágyamban, a kedvenc kis ágyneműm takarásában; igyekeztem nem az elmúlt órákra gondolni. Louis közelsége teljesen megőrjített. Hazaérve beálltam a zuhany alá, jéghideg vizet engedve felhevült, forróságtól lüktető testemre, de még az sem segített. Annyit dolgoztam magamon, hogy már fájt a csuklóm, és a farkam sajgott, de a vágy ugyanolyan erősen megmaradt a hasamban. Nem tudtam elűzni. A csomagjaim már indulásra készen várakoztak az előszobában, amikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Apu neve virított: Desmond (Apu). A szüleimet szerettem a keresztnevükön szólítani. Nemcsak elvárás volt, hanem nem éreztem magam olyan közel hozzájuk lélekben, így nem esett nehezemre így hívni őket.
– Harry – szólt bele kategorikusan. Éreztem, hogy nem csak szórakozásból hív, a hangjában rejlő él mögött komolyság bújt meg. – Üzleti utam van ma Atlantába. Lebeszéltem a kísérőtanárral, hogy elvihesselek kocsival a tanfolyamra. Haragszol? – kérdezte. Apu tudott gondoskodó lenni, ha akart, és ezt becsültem benne. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek, amiért gondolt rám.
– Dehogyis – lelkendeztem. – Semmi kedvem egy csapat izzadt tini között szorongani egész úton. Köszönöm – feleltem mosolyogva.
– Hétre ott vagyok érted – felelte, nyomban megszakítva a beszélgetést. A délutánom semmittevéssel telt. Ettem. Tévéztem. Próbáltam elűzni Louis Tomlinson arcát a gondolataimból, de olyan volt, mint egy fantomkép: újra… újra… és újra visszatért. Kezdtem megőrülni. Gondolni sem mertem arra, hogyan fogom kibírni öt kerek héten keresztül vele egy szobában. Ugyan az is igaz, hogy ott lesz Niall, de ez a tény sem javított sokat a problémán: mostanra bebizonyosodott, hogy őrülten vonzódom hozzá, és folyton csak egy hajszál választott el attól, hogy leteperjem… Nagyon nem jó így, kell valami megoldás! De az agyam nem talált kiutat, kénytelen voltam beletörődni, hogy márpedig igenis vele leszek összezárva ennyi időn keresztül. Talán, ha észlelik, hogy nem vagyok ott induláskor, választanak egy másik szobatársat maguknak. Éppen emiatt nem szóltam Niallnak sem. Végül eldőltem a díványon, és egészen hatig lustálkodtam. Valamikor el is szundíthattam, mert a mobilom csipogására eszméltem – az ébresztőm rémes rezgésére –, amit úgy nyomtam ki, mintha csak egy hétfőreggel lenne. Letusoltam, felöltöztem, pontosan belőttem a hajamat, aztán megszemléltem a végeredményt a fürdőszobai tükörben. V kivágású fehér pólót vettem egy egyszerű fekete, térdnél kiszaggatott nadrággal, hozzá a fehér Converse cipőm. A napszemüvegemet a pólómba tűztem, és a dzsekimet a bőröndömre terítettem. Az időzítésem tökéletes volt, mert abban a pillanatban megszólalt a csengő, és pár pillanat múlva az ajtó túloldalán megpillantottam apát. Szorosan az ölelésébe vont, aztán két, számomra ismeretlen fickó megmarkolta a poggyászomat, és elindultak lefelé. Egy ideig szótlanul követtük őket, amikor apu megtorpant, szembefordítva magával.
– Harry – a hangja ellágyult. Megrémültem egy kicsit, mert az arcára kiköltöző nyugtalanság nem volt valami bizalomgerjesztő. – Tudnod kell, hogy mi mindenben támogatunk édesanyáddal! Nagyon kérlek, hogy vigyázz magadra, és ne csinálj semmi butaságot! Az esti imák majd segítenek helyretenni a lelkivilágod – paskolta meg a mellkasomat, majd még egyszer átkarolt. Aha, az esti imák… – gondoltam magamban gunyorosan. Remélem, hogy van egy olyan ima is, ami kigyógyít a Louis Tomlinsonhoz való vonzódásomból… hah. Bár nem biztos, hogy ki akarok gyógyulni belőle.
– Nagyon kis szórakozott vagy ma – motyogta apu. – A tanfolyamon kalandozik a fantáziád?
– Igen – hazudtam, hiszen közel sem a tanfolyamon pörgött az agyam. – Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen tapasztalatokat gyűjthetek majd magamba… – tettem hozzá. Elég félreérthető volt a válaszom, ahogy átgondoltam, de mivel ő nem tudott semmit az én viselt dolgaimról, neki csak egy átlagos kijelentésnek számított. Nem egészen harminc perc múlva már a kocsiban kuksoltam, az ölemben összekulcsolt kézzel, az ablaknak támasztott fejjel, és pislogás nélkül bámultam a tovatűnő tájat. Olyan izgatott voltam, mint még soha, és éppannyira féltem, mint amennyire vártam az egészet. Öt hét. Egyedül ez a két szó vert visszhangot az elmémben, majd a fáradtság lehúzott a mélybe, és álomtalan alvásba zuhantam…

L.

A torkom kiszáradt, és még vetettem egy utolsó, vágyott pillantást az albérleti lakásom szobáira, aztán kissé bánatosan, de annál nagyobb lelkesedéssel a szívemben, kulcsra zártam az ajtót. Tudtam, hogy nem ugyanaz az ember leszek, amikor visszatérek, mint voltam. Talán sikeresen megcsinálok egy gyakorlókurzust, kapok plusz pontokat az egyetem elvégzéséhez, és minden bizonnyal pár új barátságra is alkalmam lesz szert tenni. Niall már lent várt a bejárat előtt, párszor megpörgette a mutatóujján a kocsikulcsot, majd a fejével aprót bólintva intett a járgány felé.
– Ideje indulni, Tomlinson – kurjantotta, matrózosan a homlokához emelve a kezét. Szívből jövőn elmosolyodtam, megigazítva a pólóm gallérját, és a poggyászokkal a csomagtartóhoz léptem. Szorosan ugyan, de mindkettőnk cuccai elfértek a kis kocsi rakterében.
– Hol hagyod az autót? – kérdeztem, amikor már besoroltunk a forgalomba, és az esti félhomály kezdett leszállni a városra.
– Apa mindent elintéz – tájékoztatott. – Csak nem akartam nagy, könnyes búcsúzkodást. Az tudod, hogy nem az én asztalom…
– Aha – csipkelődtem. – Egy hamburgerért mindenre képes lennél, Horan! – kuncogtam fel. Örültem, hogy ennyire sikerült összebarátkoznom Niallal abban a három napban, amióta ismerem. Ugyan nem tudtam mindent róla, de egyet bátran kijelenthettem: neki nem csak hatalmas szíve, hanem gyomra is van!
– Hó-hó-hó – kacsintott rám. – Óvatosan, Lou-baba, mert a végén még kiteszlek az útszélére…
– Jaj, hagyd már ezt a becenevet – vigyorogtam. – Mi a helyzet Harry-vel? – csúszott ki az ajkamon. Eddig sikerült türtőztetnem magam. Úgy gondoltam, hogy semmi fura sincs egy ilyen hihetetlenül ártatlan kérdésben…
– Nem hívott – felelte. – Aggódom egy picit, de biztosan Hoyttal dumálgat. Elvileg együtt indulnak.
– Értem – hajtottam le a fejemet, és megnéztem, hogy jött-e SMS-em. Egyetlen üzenet váratott magára a mobilom kijelzőjén, az is Alice-tól jött, de valahogy most nem volt hangulatom cseverészni. Némítottam, majd repülőgép üzemmódra kapcsoltam, végül a táskám oldalzsebébe süllyesztettem. Az indulási helyet egy belvárosi bevásárlóközpont parkolójába tűzték ki, és amikor befordultunk a szupermarket elé, már jócskán sötétség uralkodott odakint. Fázósan, dideregve szálltam ki a hideg éjszakába, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt. Niall kiszedte a poggyászainkat, aztán ellenőrizte, hogy minden ajtó megfelelően be van-e zárva, majd beriasztotta a kocsit. A szemünkkel mindketten a hatalmas távolsági buszt kerestük. Pár pillanatnyi elveszett, feszült nézelődést követve észrevettük a tőlünk jobbra parkoló, sötétszürke, magas utasszállítót.
– Hát itt vagyunk – sóhajtott fel szöszi barátom. – Annyira hihetetlen! Néha a kemény tanulásban átszenvedett napok meghozzák az eredményüket – lelkendezett. Az autóbusz mellé érve betuszkoltuk a bőröndjeinket a magas csomagtartóba; csupán egy kis oldaltáskát vittünk fel magunkkal a „fedélzetre”, amiben a hivatalos irataink, na meg persze kaja és innivaló bújt meg.
– Nem látom Harry-éket… – sóhajtotta csüggedten Niall. Én is érdeklődve néztem körbe. Számomra ismeretlen arcok bámultak vissza rám, kíváncsi, kerekre nyílt szemmel, de egyik között sem ismertem fel Harry tekintetét. Niall eközben vadul tárcsázta a számát, de újra és újra a hangpostafiók kapcsolt. Vajon valamiért megsértődött, és úgy döntött, nem éri meg neki, hogy eljöjjön? Ezen agyaltam, miközben a kísérő szaktanár lassan elkezdte felterelni a diákokat a buszra, felkészítve bennünket az indulásra. Nem láttam semmi furát az arcán, sőt, még ő sem hiányolta, így abban a hitben éltem, hogy Harry – sajnos – visszamondta az utat, pedig annyira vágyott rá… Hibásnak éreztem magam, hiszen én adtam neki egyértelműen utálatos visszajelzést arról, hogy elítélem a személyét, pedig cseppet sem volt így, pusztán feltörtek a gyerekkori rémes emlékeim, és egy adott ponton nem tudtam visszaszorítani a félelmem. Távol akartam kerülni tőle, de később rájöttem, hogy ő más… Sokkal jobb, és nem is lett volna szabad összehasonlítanom Tommal…
– Hát – bökött oldalba Niall, szorosan mellém nyomulva. – Azt hiszem, hogy indulunk – suttogta izgatott hangon, és biztatóan rámarkolt a csuklómra, de aztán rögtön el is engedte. – Hosszú hetek állnak előttünk, csupa izgalommal, Tomlinson – kacsintott rám, én pedig boldogan elmosolyodtam, és hittem a szavaiban. Mindennél jobban. Együtt sétáltunk fel, és hihetetlen szerencsénkre éppen volt még két szabad hely a harmadik sorban. Felhangzott az ismerős berregés, amit a motor adott ki, a vérem felkavarodott, és az adrenalin őrült erővel rohanta meg a testem, a szívverésem meg az elviselhetetlenségig fokozódott. Kapkodó lélegzettel vártam, hogy megcsikorduljanak a kerekek, murva pattogjon alattunk. Ez pár édes várakozásban múló pillanatot követbe megvalósult, és a szívemben új lehetőségek reményével, elindultunk. Az arcom az ablaküvegnek döntöttem, néztem, ahogy körülöttem minden elmosódik, akár egy művészi festmény. Bámultam a tájat, a fejemet nehéznek éreztem, a kialvatlanság ismét lehúzott, de ami leginkább aggasztott, az Harry volt. Úgy éreztem, teljesen én vagyok a hibás… Gondolatban elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal a bocsánatát fogom kérni. Az már egy másik félelem volt, hogy egyre többször ő járt a fejemben, akaratlanul is kígyó módjára a gondolataimba kúszott, nem hagyott nyugodni… Niall időközben elszundított mellettem, a buszra békés csend szállt, csak a társaim halk, egyenletes, néha karcos légzése volt az egyetlen dallam a körém boruló csendben. Az már egy újabb aggodalomra adott okot, hogy a fejemben igazi káosz tombolt, százezer gondolat üvöltött és csak üvöltött bennem, némelyik pedig Harry nevét kiáltott, sikította, megállás nélkül kántálta nekem… Én meg lassan kezdtem összeroppanni. 

*
Na, mit gondoltok? Tudom, hogy kicsit kiszámítható rész lett (talán), de én szerettem írni! :) 

2016. május 16., hétfő

II. rész

Drágáim!
Elképesztően és elmondhatatlanul köszönöm a visszajelzéseket, 
a feliratkozókat és a kommentet! <33 *-* 
Nagyon sok ösztönzést adott a folytatáshoz, 
el is készültem a folytatással, ami szerintem elég hosszú lett. ;) Sam xXx
Szeretet!!!


H.

Nem vártam meg, míg visszaér. Hamarabb leléptem, mint kellett volna. Niall még egy darabig reménytelenül kiabált utánam, de aztán feladta a próbálkozást, és elhallgatott. A lépcsőház csendje elnyelte a visszhangokat, és egyedül maradtam zaklatott, kétségbeesett lélegzetemmel. Egy pillanatig megtorpantam, az ujjaimmal szorosan a korlátra markoltam. Dühös voltam, elképesztően bosszús, de értelmetlen lett volna vitába bonyolódni egy ismeretlen sráccal csak azért, hogy önmagamat védjem. Egy homofóbot sosem lehet kigyógyítani az utálatból – ebben biztos voltam. Előkaptam a mobilom, hogy tárcsázzam Hoyt számát, miközben fél kezemmel felrángattam magamra a kardigánom, és már úton is voltam kifelé. A lépcsőházból kiérve enyhe őszi zápor fogadott. Nem foglalkoztam a hajamat és az arcomat ellepő kövér esőcseppekkel, elszántan kutyagoltam az esőlétől lucskos járdán.
– Mi a helyzet? – szólt bele köszönés nélkül, én pedig gyorsan behúzódtam egy eresz alá, mert az eső időközben nagyon rázendített, és gyakorlatilag vízeséskén szakadt rám az égből.
– El tudnál jönni értem? Az időjárás túljárt az eszemen, és most itt álok félig elázva egy eresz alatt – tájékoztattam bánatos hangon. Hoyt beleegyezően horkantott. – Elküldöm a címet, itt várok rád!
– Rendben, pajti, sietek. Van kedved beugrani a Darkba?
– Nincs sok kedvem inni, de talán javítana a hangulatomon – feleltem.
– Ez a beszéd, haver. Öt perc és ott vagyok – bontotta a vonalat. Fázósan körülnéztem, bámultam az egyre sötétedő tájat, és az esőfüggönyön keresztül láttam, ahogy Niall és Louis is kilépnek a bérház ajtaján. Ellenkező irányba indultak el, így nem kellett azon aggódnom, hogy odajönnek hozzám. Egyébként is… kétlem, hogy Louisnak ezek után lenne kedve velem találkozni, de legalább leépítettem egy újabb fölösleges embert az életemből. Éles dudaszóra eszméltem, és Hoyt Camarója csúszósan lefékezett a járdaszegély mellett.
– Biztos jó ötlet ilyen időben a belvárosból kiautózni? – kérdeztem tőle, miközben beülve igyekeztem a legkisebbre összehúzni magam, hogy felmelegíthessem a hidegtől átfagyott tagjaim.
– Kételkedsz a képességeimben, Styles? – villantott rám egy ravasz, féloldalas mosolyt Hoyt. Sötét, göndör haja apró csigákban omlott a vállára, kék tekintete szikrázva tapadt rám egy másodpercig, aztán máris a gázra taposott, és úgy lőttünk ki, mintha a NASCAR-ban lennénk.

A Club Dark elé érve meghökkenve tapasztaltuk, hogy az összes parkolóhelyet elfoglalták, és még az útszélén is dülöngélő fiatalokat lehetett látni, akik már a belépés előtt betépve tántorogtak az éjszakában. A sötétített bejárati ajtón keresztül homályosan láttam a zenére vonagló testek körvonalait, a szárazjég füst és a piros diszkófények kavargását. Hoyttal legalább két kört leírtunk, mire sikerült egy félreeső raktárépület mellett egy magányosan árválkodó parkolóhelyre bukkannunk. Jócskán ötpercnyi gyaloglás állt előttünk, és természetesen pont ekkorra zendített rá az ég, az eső úgy kezdett ömleni, mintha dézsából öntenék. Pár percig még bent ragadtunk a kocsiban, hallgattuk a szélvédőn kopogó eső monoton dallamát, majd Hoyt törte meg a kínos, feszült csendet.
– Így akár reggelig is várhatunk – motyogta dühösen, ahogy a zápor egyre kezdett erősödni. Tüntetően sóhajtottam, és kicsatoltam a biztonsági övem, hogy felkészüljek az indulásra. Kilépve kellemetlenül ért a nyakamba zúduló jeges esőlé, a vállamat összehúzva, szapora léptekkel szaladtam a távolban kéken pislogó, vibráló Dark felirat felé, ami a klubhelyiséget jelezte. Már éppen kezdtem örülni, hogy a hála a kapucnimnak és fürge lábaimnak, talán megúszom minimális elázással, amikor egy kamion olyan erővel hajtott el mellettünk, a sarkon befordulva, hogy időm sem volt félrehúzódni. Az útszélén hullámokban ömlő víz szökőárrá nőtte magát, és dühös kígyó módjára vetődött a lábamnak, eláztatva a nadrágom szárát és a zoknimat. A cipőm tocsogott a víztől, és olyan dühösen szitkozódtam, hogy Hoyt megpaskolta a vállam, hogy csillapodjak egy kicsit, mert kezdek feltűnést kelteni.
– Ezzel jár az éjszakai élet… – dünnyögte, hiszen ő sem járt jobban. A ruhájából csavarni lehetett volna a vizet, csakúgy, mint az enyémből. Megtorpantunk a klub előtt toporgó emberek útvesztőjének végén, a kígyózó sor legalább egyháztömbnyi hosszú volt. Sóhajtva várakoztam, és magamban beletörődtem, hogy már édes mindegy, mennyire ázom el, az egész hűhó semmit sem ért.
– Hé – bökött oldalba Hoyt. Rá akartam sózni egyet a kezére, mert abban a pillanatban mindenféle fizikai érintkezés csak felbosszantott, helyette a mutatóujja irányába bámultam. Pislognom kellett párat, hogy kitisztuljon a látásom, és még akkor sem tudtam igazán, hogy pontosan merre is kellene néznem, ezért kérdőn feléje fordultam. – Az ott nem a haverod, a szőke srác? – A szememmel vadul kerestem az említett személyt, és amikor kiszúrtam a tömegben, a bejárathoz közel, egyszerre vad reménykedés és enyhe, lassan pulzáló düh költözött a szívembe. Niall mellett dideregve várakozott Louis, a széles, hordó mellkasú fickó éppen a jegyeket osztotta ki nekik, és tudtam, hogy egyetlen pillanatom van, nem több, hogy hamarabb bejuthassunk. Megragadtam Hoyt csuklóját, és szó nélkül kezdtem előrenyomakodni a tömegben, miközben Niall nevét kiáltottam teljes erőmből.
– Harry? – fordult hátra. Jól láttam, hogy Louis megfeszült mellette, és kétségbeesésében kikapta az őr kezéből az egyik jegyet, majd úgy olvadt bele a bejárati ajtón túli félhomályba, hogy csak egy röpke másodpercig láttam vörös ingjének tovatűnő alakját, aztán máris elnyelték az árnyékok. – Hé, kérek még két jegyet, ők velem vannak! – A kidobó ugyan a száját húzogatta, de végül megírt még két belépőt, amit a csuklónkra felerősítve adott át nekünk, majd Niall – megköszönve a közreműködését – jó kis borravalóval jutalmazta a fickót, aki vigyorogva biccentett. Belépve a klubba azonnal megcsapott a tömény alkohol és a dohányfüst ínycsiklandónak nem nevezhető aromája, és a kavargásban nem telt bele sok időbe, hogy Hoyt és Niall is elkeveredjen mellőlem. Tanácstalanul nézelődtem, majd feladtam, hogy a nyomukra bukkanjak, helyette a bárpult felé indultam. Szükségem volt egy italra.

L.

Volt valami sorszerű az egészben. Nem undorodtam Harrytől, egyszerűen csak rossz emlékek fűztek a témához, és féltem, hogy benne is csalódni fogok. Annak ellenére is, hogy egy napja ismertem. Ahogy igyekeztem előretülekedni a borzalmas embertömegben, csupasz, izzadt karok csapódtak nekem, és meg mertem volna esküdni, hogy valaki megfogta a fenekemet. Dühödt állat módjára kaptam hátra a fejemet, de nem láttam semmi gyanúsat. Gondolatban mélyen megvetettem magam, hogy Harry jutott eszembe, és attól féltem, hogy ő az, aki hozzámért. A teraszra kiérve valamivel kevesebben fogadtak, habár az eresz alá kellett behúzódnom a szüntelenül szakadó eső elől, ami függönyt vont elém. Úgy kapkodtam a felszabadító, hűs lélegzetet, mintha a szomjhalál szélén állnék. A torkomat elszorította valami néma, nemkívánatos rettegés, ami fogalmam sem volt, honnan fakadt bennem, de megriasztott. Nem törődve a hideggel, kiléptem a szabad ég alá, és hátrahajtottam a fejemet, hogy az arcomon érezzem az esőcseppek érintését. Végigszánkáztak a bőrömön, és a belőlük áradó jóleső hidegség – ami kissé ugyan fagyos volt –, teljesen ellazított. Tizennégy lehettem, amikor anyu bemutatott az egyik kollégája fiának. Tomnak hívták. Tizenhét volt. Először semmi furát nem észleltem rajta. Tom kedves volt. Aranyos. Délutánonként együtt lógtunk a parkban. Aztán egy este, meglepően későn, felhívott, hogy rémesen unatkozik és átugorhatnék hozzájuk. Nyáron elég szabad életet éltem, és mivel semmi tennivalóm sem volt – lévén este tízkor –, igent mondtam. Átérve egyből elgondolkodtatott a tudat, hogy egyetlen autó sem volt a ház előtt, meglepő félhomály uralkodott odabent, és Tom félmeztelenül nyitott ajtót. Ezt eleinte betudtam a szörnyű melegnek, ami még estére sem enyhült, de később mindenre rájöttem. Tom bevallotta, hogy hónapok óta utánam sóvárog, és már betegessé tette őt a töprengés, hogy miként vallja be nekem. Fent voltunk az emeleti nappaliban. Azonnal rettegés gyűrűzött a gyomromba, és Tom is észrevette az arcomra kiülő sokkot és döbbenetet. Talán… talán megijedtem tőle.
– Félsz tőlem? – fröcsögte. Elkezdett közeledni, nekem meg a szívem kétszeresére kapcsolt, a gyomrom pedig felkavarodott a hányingertől. A tenyerem izzadni kezdett, és nem győztem a nadrágomba törölni.
– Dehogyis – nyekeregtem. A hangom gyáván csengett a hirtelen körénk boruló némaságban. Tom arca teljesen átszellemült. Elkapott. Erős karjai úgy nyúltak utánam, hogy időm sem volt kitérni előle. A száj azonnal az arcomra tapadt. Nyálas ajka végigszaladt az államon, egészen le a kulcscsontomig, ott kezdte szívogatni a bőrömet. Reflexből cselekedtem. Abban a pillanatban felrántottam a lábamat, és olyan erősen ágyékon találtam, hogy elvörösödő fejjel, nyögve csuklott a padlóra. Nem néztem hátra. Nem foglalkoztam a szitokszavakkal, amelyeket felém köpött. Adrenalinnal fűtve rohantam, távolodtam, lefelé négyesével szedtem a lépcsőfokokat. A szívem a torkomban dobogott, és a pulzusom elviselhetetlenül szapora volt. Soha, senkinek nem beszéltem az esetről, de a rossz emlék örök pecsétet nyomott a lelkemre. Tom meleg volt. Én meg nem tudtam, mire számítsak egy újabb meleg fiútól. Érthető volt a félelmem.
– Hát itt vagy? – hallottam meg egy ismerős, mély baritont. Az akcentusos hangtól összerándultam, és a múltamból visszazuhantam a jelenbe. Fázósan összefontam magam körül a karomat. – Mindenki eltűnt – motyogta Harry. Igyekeztem jellegtelen arccal bámulni feléje. Nem akartam ismét megbántani, hiszen eddig semmi rosszat sem tett. Bűntudat mart belém, késztetést éreztem, hogy bocsánatot kérjek, de aztán elnyomtam a feltörő indulataim.
– Igen – motyogtam. – Szükségem volt egy kis levegőre. Valahogy fel sem tűnik, hogy holnap öt teljes hétre elutazom… – tettem hozzá, és kicsit rosszul éreztem magam, amiért nem többes számban beszéltem. Harry arca is egy pillanatra megrándult, de aztán ügyesen rendezte a vonásait. A kezét a farmernadrágja zsebébe csúsztatta, finoman hintázott a sarkán. 
– Nem találom a srácokat, nekem pedig már mehetnékem van – szólalt meg, hogy ne álljon be közénk a kínos csend. – Elég semmilyen ez a buli, nem igaz?
– De – biccentettem. – Ráadásul mindannyian eláztunk – böktem feléje óvatosan. Harry felhúzta a pólója szélét, és elkezdte kifacsarni az anyagból az esővizet. Felvillant előttem napbarnított, enyhén izmos hasa, a kis szőrcsík, ami a köldökétől lefelé volt látható, sőt, még a V vonala is megmutatkozott, hiszen a nadrágja csak úgy lógott a csípőjén. Hirtelen elkaptam a fejemet, de a kép még másodpercekig derengett az elmémben. Erősen pislogtam, hogy elűzzem, és Alice-re gondoltam. Az ő telt ajkára, duzzadt melleire, és kerek popsijára, amit mindig vágyra csábítva, hízelgően riszált nekem. Az emlékre gyöngéden elmosolyodtam, éppen csak lopva, hogy Harry ne észlelhesse.
– Megpróbálom hívni Niallt – suttogtam. – Addig te is próbáld a haverodat…
Hoyt – bökte ki. – A neve.
– Oké – feleltem, és már tárcsáztam is a szőke barátom számát. Hiába hívtam rendületlenül, Niall nem is reagált. Többször is megpróbáltam, újra és újra, de minduntalan sikertelenül jártam.
– A francba – szitkozódott Harry, és dühösen a zsebébe tuszkolta a telefonját. – Mindenki felszívódott… Mindegy, majd valahogy hazatalálok. Nem akarok a terhedre lenni… – Megsajnáltam a hangjából áradó őszinteség hallatán, és keserűen nyelve, talán a leghülyébb dolgot nyögtem ki az utóbbi időben. Úgy tűnt, hogy a nyelvem szabad életet kezd élni, mert az biztos, hogy én nem határoztam úgy, hogy kimondom.
– Hazaviszlek, ha gondolod – ajánlottam. Harry teljesen ledöbbent, és azt hiszem, egy kicsit megenyhült az arckifejezése. Őrültem is, meg nem is, hiszen megérdemelt volna egy bocsánatkérést a délutáni nézésem és elrohanásom miatt. Beállt közénk a nem várt kínos csend – pechemre már nem volt semmi ötletem, mivel törhetném meg, így csak az eső dallamára támaszkodtam, ami ismét ott visszhangzott köztünk a félhomályban.

H.

Louis ajánlata teljesen lesokkolt, hiszen pár órával ezelőtt még úgy nézett rám, mint egy elátkozott féregre, aki ragályos betegséget áraszt. Kellett egy perc, hogy megfontoljam, és helyesen döntsek. Ha nemet mondok, akkor zárásig itt kell kuksolnom ebben a porfészekben, azt meg nem akartam, ha meg igent, akkor valószínűleg a hazaút kínosan fog telni. Az utóbbi sokkal átvészelhetőbbnek tűnt. Aprót bólintottam.
– Köszönöm, az jól esne – feleltem. Vigyáztam, hogy ne legyek túl lelkes, hiszen nem akartam megijeszteni. Louis arca annyira bezárkózott, hogy nem tudtam róla semmiféle érzelmet leolvasni. Egy tátongó, megfejtésre váró űr volt – nem láttam sok minden rajta. Mitől fél? A kérdés a nyelvem hegyén vibrált, szinte égette, marta a bőrömet, de ellenálltam a késztetésnek, hogy kimondjam. Tolakodó lenne. Helytelen. Benyomulnék a személyes terébe, azt pedig nem akartam… Legalábbis egyelőre.
– Indulhatunk? – kérdezte Louis. Abban a pillanatban úgy csapott arcul a felismerés, hogy valósággal a fejemhez kaptam.
– Basszus – nyögtem kétségbeesett éllel a hangomban. – A lakáskulcsok… Niallnél vannak. – Lehajtottam a fejem, és újult erővel rohant meg a fáradtság.
– Akkor elleszel a vendégszobánkban, Harry – felelte Louis. A hangja annyira megváltozott, hogy rá sem ismertem. Gyöngédség áradt belőle. – Ne problémázz ezen. Olyan álmos vagyok, hogy mindjárt összezuhanok. Induljunk! – Hálásan biccentettem, miközben fürge léptekkel követtem. Odabent a tetőfokára hágott a buli, az emberek nyalták-falták egymást, undorítóan keserű piaszag kavargott izzadtsággal vegyülve a levegőben, és a fények valósággal elvakítottak. Alig vártam, hogy kiérjünk.

Fél óra múlva már egy sárga ház elé kanyarodtunk. Louis behúzta a kéziféket, és a motor búgása másodpercek alatt alábbhagyott, végül teljesen elcsöndesült. Igaz, hogy jócskán elmúlt éjfél, a házból mégis éles lámpavilág fénye szűrődött ki, megvilágítva az egyenletesre nyírt gyepet, és a kertben díszelgő tujákat és rózsabokrokat. Fekete kovácsoltvas kerítés vette körül a jó nagy telket, a háztól jobbra egy medence is volt, most éppen letakarva, hogy ne gyűljön fel esőlével. Kiszállva alkalmam nyílt jobban szemügyre venni a terepet. Varázslatos volt. A kapu automatikusan kinyílt, kacskaringós, macskakövekkel kirakott út vezetett a félkörívű lépcsősorhoz, mellette rózsabokrokkal. Egy kutya csaholva közeledett felém, morgott párat, aztán amikor kedvesen szóltam hozzá, vad farkcsóválásba kezdett.
– Fura – töprengett Louis, miközben én a kis véreb simogatásával voltam elfoglalva. – Anyuék ilyenkor már aludni szoktak. Csak nem… – suttogta, majd abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és egy szőke lány suhant felénk.
– Lotti! – lelkendezett Louis, és a karjába zárta a vékony, meglepően gyönyörű lányt. – Rég láttalak, húgi.
– Hiányoztál, Lou – dünnyögte a testvére nyakába, és képtelen volt leakaszkodni róla. Lopva, mosolyogva felém pillantott. – Ki ez a szépfiú? – kacsintott rám.
– Harry a neve – felelte semleges hangon Louis. – Vele és még egy sráccal fogunk együtt lakni az öthetes fogorvosi kurzus alatt Atlantában.
– Te mázlista – bökte mellkason Lottie a bátyját. – Fulton megye szívében fogod múlatni az idődet… Irigyellek!
– Vagy éppen egy tök átlagos íróasztal fölött fogok görnyedni, heti több száz oldalt bemagolva…
– Biztos, hogy nem – paskolta meg a vállát. – Az ilyen kirándulások nem csak a tanulásról szólnak, nekem elhiheted – incselkedett Lottie, aztán a bejárat felé intett. – Gyertek be, nem kéne még ennél jobban is megfáznotok – pillantott felém. – Szegény Harrynek már egészen lila az ajka a hidegtől…
– Majd csinálsz neki egy forró teát – felelte Louis.
– Úgy bizony. Anyuék már rég kidőltek, úgyhogy majd csak óvatosan – magyarázta. Átléptem a küszöböt, és álmélkodva tekintettem körbe. A kis előszobából (két oldalt cipős szekrény, fogas, egészalakos tükör) boltíves átjáró nyílt a nappaliba. Pár lépcsőfok vezetett le nagyszobába, barna perzsaszőnyeg, rajta dohányzóasztal, körülötte sarokdíványokkal, mindez előtt hatalmas plazmatévé felfogatva a szemközti falra, és a készülék mellett kétoldalt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolcok díszelegtek, teletömve megannyi könyvvel. A szoba két oldalát faltól plafonig ablakok tették elragadóbbá, a sötét esőcseppek megállapodtak az üvegen. Az amerikai konyha is elragadott, fehér pultok, sötét szekrények, ezüst hűtő, amely kávéautomatával is el volt látva. A nappali és a konyha között, az előszobából beérve széles lépcsősor vezetett az emeletre. Kikerekedett szemekkel nézelődtem, fel sem fogtam, mennyire csodás a hely, és a tágassága ellenére volt egy különösen megnyugtató, otthonos jellege.
– Érezd otthon magad – biccentett felém Lottie. – Kérsz egy szendvicset? Összeüthetek a tea mellé.
– Köszönöm – feleltem illedelmesen.
– Lou – kiáltott a testvére után Lottie. – Hol fog aludni Harry? A vendégszobában hatalmas kupi van, alig tudtam az egyik ágyat megcsinálni magamnak, ott most nem megfelelő… – Louis töprengett egy percig, a konyhapultnak dőlt, és párat szürcsölt a saját teájából, míg a válaszon agyalt.
– Majd megoldjuk – felelte elszántan. – Az én szobámban akad hely. – Lottie nem mondott semmit, csak valami válaszfélét dörmögött, amit egyikünk sem értett. Louis gyorsan elment zuhanyozni, majd engem is elkísért a fürdőig, és az éjszakám csúcspontja volt, amikor a forró víz csörgedezve végigömlött rajtam, ellazító balzsamként feloldva az izmaimba gyűlt feszültséget. Később felsomfordáltunk az emeletre, és megmutatta a szobáját. Nem volt túl nagy, tetőtéri szoba volt, így az ágya feletti plafon a tető szögét követte. A küszöböt átlépve jobbra, az ajtó után egy hatalmas, sötétbarna szekrény volt, a bejárattól balra pedig egy hosszú íróasztal, fekete, bőrpárnahuzatos forgószékkel, előtte pedig az ágy. A papírok halmokban álltak az asztalon, és egy csésze is ott árválkodott, a szélére száradt kávéfoltokkal.
– Hol fogok aludni? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést, hiszen a kis ágyon aligha fértünk volna el egymás mellett, hogy tisztes távolban legyek tőle, lehetőleg úgy, hogy akaratlanul se érintkezzünk.
– Velem – nyögte ki egyszerűen, rajtam pedig lefutott a víz, a vele érkező forrósággal együtt. – Nincs más hely, Harry. Egy éjszakát meg kibírunk.
– Egy éjszaka – ismételtem, és levetettem a nadrágomat, hogy egy pólóban és bokszeralsóban bújhassak a takaró alá, de alul máris kezdtek bajok bekövetkezni. A farkam vigyáz állásba vágta magát. Louis áthúzta a fején a pólóját, majd lazán lerángatta magáról a nadrágját. Halványkék, Calvin Klein bokszeralsót viselt, és pár percig még abban tett-vett, összefogta a ruháját, az íróasztalon rendezte a jegyzeteit, majd lekattintotta a lámpát. A tudat, hogy egyetlen alsóba fekszik be mellém, felcsigázott. Nyomban megrohant a forróság, az arcom kipirult, ahogy megéreztem a matrac süllyedését alattam, és egy pillanatra Louis meztelen lába az enyémhez dörgölőzött, hiszen valahogy be kellett másznia belülre. A combunk is összeért egy röpke momentum erejéig, rajtam meg szikraeső hullámzott végig. Ki kell bírnom. Nem érhetek hozzá… Ki kell bírnom. Ezeket a szavakat kántáltam magamban, miközben próbáltam szorosan összeszorítani a szememet, alvásra ösztökélve önmagamat. Hallottam szakadozó lélegzését, aztán éreztem, hogy jó távolra húzódik tőlem, a fal felé fordulva. Bántott, hogy ennyire tart tőlem, de nem hibáztattam, okoltam érte. Nem tudom, hogy mennyi időbe telt elaludnom, és fogalmam sem lehetett arról, mennyit sikerült pihennem, amikor a telefonom felvillant a fejem mellett, Hoyt-tól jelezve egy üzenetet. „Merre vagy, haver?” Gyorsan pötyögtem egy választ, hogy Louis-nál alszom, de nem küldtem el. Helyette beléptem a GPS programba, meghatároztam a pontos tartózkodási helyem, és gyorsan megküldtem a címet, egy röpke üzenettel karöltve: „Rád várok. Gyere értem!” Két perc múlva érkezett is a reakció, hogy nemsokára ott van. Olyan halkan bújtam ki Louis mellől, amennyire csak tudtam, magamra kapkodtam a cuccaimat, és nesztelen léptekkel elhagytam a szobát, majd a házat. A bejárati ajtó hangtalanul kattant be utánam. 

*

Most is reménykedéssel várom kommentjeiteket. Köszönet mindenért! <3 Sam xXX