IX. rész

H.

Az ellenséges hangnem, és az, ahogyan rám nézett, teljesen összeroppantott. Próbáltam közelebb lépni hozzá, de a szeméből sugárzó gyűlölet megtorpanásra késztetett. A szívem félreütött a mellkasomban, és pislogva bámultam a tekintetébe, olyan rendületlenül, hogy magam is meglepődtem a kitartásomon. Louis apróra összehúzta magát az egyszemélyes ágyon, amely kettőnknek jutott, és halkan sírdogált. Nem értettem, hogy miért borult ki, és szerettem volna kifaggatni. – Mi a baj? – kérdeztem suttogósra fogva a hangomat. Megrázta a fejét, de nem válaszolt. – Louis – kérleltem finoman, bár nagyon ügyeltem, hogy ne erőszakoljak ki belőle semmit. Rebegő pillákkal nézett fel rám. Az íriszében láttam a félelmet, amit cseppet sem tagadott, sőt, hagyta, hogy a végtelen kín leplezetlenül áradjon felém. – Blake – nyögte sokára. Minden bátorságomat összekapartam, majd az ágyhoz léptem, finoman elhelyezkedve melléje. A matrac lágyan süppedt be a súlyom alatt, és a tenyeremet Louis lábára fektettem. Imádtam finom, selymes bőréhez érni, és szinte szomjaztam minden egyes apró testi kontaktusért. Meleg bőre vágyottan tapadt az enyémhez, és a szívem sebesen kezdett kalapálni. – Hiányoztál – csúszott ki az ajkamon. Louis szemébe elfojtott könnyek lopakodtak, és már nem küszködött, hogy visszaszorítsa őket; szabad utat engedett nekik. Közelebb csúsztam hozzá, szétterpesztettem a lábaimat, és a kezemmel megragadtam a derekát, hogy az ölembe húzzam. Eleinte megfeszült a hirtelen jött érintéstől, de aztán ellazult a karomban. Engedelmesen hagyta, hogy az ölelésembe vonjam, és remegő kis testét mosolyogva tartottam.

– Gyerekkoromban a legnagyobb fájdalom nagyi elvesztése és Tom szánalmas kísérletezése volt – szólalt meg, és éreztem a hangján, hogy nem sok tartja vissza a kiborulástól. – Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb tragédia nem érhet, mint amit Tom tett velem. Hogy senki sem kényszeríthet semmire. Nem verhetnek át. Uralkodónak éreztem magam, miután legyőztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet olyan, mint egy karácsonyi naptár. Minden nap tartogat valami meglepetést, és ha előbb akarod megtudni, mire számíts, a sors gyakran megtréfál. Élned kell, és a fájdalmaidból táplálkoznod – sziszegte elvékonyuló hangon, aztán megköszörülte a torkát. Fázó arcom a nyakához préseltem, és elégedetten belesüppedtem a melegségbe, ami a bőréhez érve fogadott. – Amit Blake tett, az undorító, szánalmas, és egyszer biztosan visszakapja – nyöszörögte. – Mindent.

– Mit tett veled az ikertestvérem? – kérdeztem Loutól, mert már nem bírtam a keserű tudatlanságot, ami álnok kígyó módjára tekeredett a nyakam köré.

– Elhitette velem, hogy veled vagyok – hajtotta le a fejét. – Zuhanyoztam, és a zubogó víz elnyomta a hangokat, én pedig nem figyeltem – magyarázta. – Azt hittem, hogy te vagy. Erőszakos volt. Túlságosan is… – Elharaptam egy szitkot, de mélyen legbelül a pokolba kívántam a testvéremet. Furcsa, hogy egy családon belül mennyire mások lehetnek az emberek, akiket valójában összeköt a vér. De nem az határoz meg bennünket. Közel sem. Louis szorosabban az ölembe fészkelődött, a fejét a combomra fektette, és felnézett rám ragyogó kék szemével. Elmosolyodtam a pillantásában rejlő hála láttán, és egy őszinte vigyor kíséretében megsimogattam a mutatóujjammal az arcát. Lehajoltam, hogy az ajkam a homlokát súrolja, a feltámadó vágy összehúzta a gyomromat, és pillangók hadait ébresztette fel az alhasamban. Nedves, futó puszit hintettem a bőrére, és az ujjaimmal a kulcscsontja melletti bőrfelületet cirógattam. Louis jólesően közelebb nyomult hozzám, majd dünnyögött valamit az orra alatt, miközben az ajkát egy félmosoly árnyékolta.

– Harry? – nézett fel rám kerekre tágult, kíváncsi tekintettel. – Ha egyszer kijutunk innen, lehetünk boldogok? – A hangsúly, és az, ahogy mondta, a tekintete és a vonásai láttán összehúzódott a szívem, megsajdult a lelkem, és abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy teljesíteni tudjam ezt az egyszerű kívánságát.

– Az életben mindenki megtalálja a boldogságát – suttogtam a bőrébe, és a szájam veszélyesen közel kalandozott vékony vonalba préselt ajkaihoz. – Előbb-utóbb mindenki elnyeri azt, ami megérdemel.

*

– Micsoda kis közjáték! – vágódott ki a szobánk ajtaja, Louis pedig olyan sebesen húzódott el tőlem, mint egy kolibri. A feltáruló ajtó fényvilágában Blake alakja rajzolódott ki. Hűvösen tanulmányozott. Az ajkán ülő gúnyos, kárörvendő vigyor undort ébresztett a bensőmben, és már egyáltalán nem éreztem a testvéremnek, sokkal inkább egy idegennek, aki ártani akar nekünk. – Mondd, Tomlinson, ki veszi be ezt a dumát, éppen tőled? Ismerlek titeket. Bűnösek vagytok, mint a gyilkosok. – A vád semleges hangnem kíséretében szökött ki Blake ajkán; cseppet sem zavartatta magát. Olyan fesztelenül beszélt, hogy még a legbátrabb ember is megirigyelte volna a lazaságát. – Elég legyen a formaságokból – csattantam fel, mert kezdtem megelégelni a testvérem irányításmániáját. – Mik a terveid, Blake? Beavathatnál.

– Úgy semmi izgalmas sem lenne a dologban – kontrázott vissza. Kezdett felmenni bennem a pumpa, de próbáltam tartani magam, mert egy összetűzéssel koránt sem lettünk volna közelebb a szabaduláshoz. – Mindegy – legyintett a testvérem. – Végül is, nem az én családom. Már nem… – Az, hogy elutasított engem és a szüleimet, jobban fájt, mint bármelyik szava, amelyet korábban intézett hozzám. Felszárnyalt bennem az ellenszenv, és a nyers düh adrenalin formájában vegyült az ereimbe. Felpörögve, bár fáradtságtól bénult tagokkal, némán szemléltem.

– Tudjátok – motyogta elmerengő éllel a hanglejtésében. – A szüleitek teljesen álszent emberek. A Styles és a Tomlinson család ősidők óta ellenségben áll, de gondoltátok volna, hogy egy kis szövetség árán akár a saját gyerekeiket is eladnák? – A döbbenet brutális erővel markolt a szívembe, alig bírtam lélegezni.

– Miről beszélsz? – nyögtem, de annyi időm sem volt, hogy újra az ikertestvéremre nézzek. Blake ugyanis megmakacsolta magát, kilépett a szobából, egyedül hagyva bennünket a jeges rémülettel, valamint a tömérdek, megválaszolatlan kérdéssel, ami ott kergetőzött a fejemben, szüntelen zajként betöltve az agyamat.

L..

A kis vaságyon szinte minden perc maga a pokol volt, és ezt egyedül csak Harry jelenléte tompította. Óvatosan a karjaiba vont, minden érintése, mozdulata maga volta gyöngédség, és finoman cirógatta a fürtjeim. Teljesen ledöbbentem, mikor az ölébe húzott, és gondolkodás nélkül leheletfinom, habkönnyű csókot tapasztott az ajkamra. A veszteség felett érzett bánat hirtelen tovatűnt, és minden figyelmem az ujjainak szenteltem.

– Kérlek – suttogtam, mikor az ujjai veszélyes területekre kalandoztak, és a vér az alhasamba szállt. A lábam remegett, és nyöszörögve döntöttem hátra a fejemet, hogy ellazuljak az ölében. A fejem a combján pihent, miközben készségesen hagytam, hogy a keze bekússzon a nadrágomba, és rámarkoljon a bokszeremre. A farkam azonnal reagált a határozott, vágyott érzésre, és pillanatokon belül kőkeményen álltam.

– Milyen kis mohó vagy – jegyezte meg játékosan. Felnyúltam, hogy a tenyeremet az arcára tapasszam, és az ujjimmal finoman masszírozzam a bőrét. Harry dünnyögött valamit, aztán a falnak döntötte a fejét, majd egy picit fellökte a csípőjét. Éreztem, hogy ő is eléggé készen áll már, így megfordultam, hogy kiszabadítsam a szerszámát. Lihegve figyelte, ahogy lefeszítem a csípőjéről az egyszerű, fekete pamutnadrágot, és vágyfűtött tekintettel nézte, ahogy benyúltam a bokszerébe, és az ujjaim ráfontam a farkára. Rámarkoltam a fenekére, ezzel egy ütemben vadul verni kezdtem lüktető farkát, és néha lehajoltam, hogy a nyelvemet is bevonjam a játékba. Harry zihálva kapkodta a levegőt, és nyöszörögve, kifulladva kérlelt, hogy még gyorsabban csináljam. A combizmai a végletekig feszültek, a lábujjai reszkettek, és az egész teste görcsben állt, miközben kíméletlenül dolgoztam rajta. Néhány pillanat múlva hatalmasat élvezett, és perceken belül engem is feledhetetlen orgazmussal ajándékozott.

*

A maffia háza jócskán modern volt, annak ellenére is, hogy nekünk börtönnek számított. A tágas kert, a rózsabokrok, a pavilonok és a födött medence, valamint a kis, kavicsos bekötőút otthonos érzést varázsolt a fehérre mázolt háromemeletes gerendaháznak.

– Menjünk vacsorázni – suttogta Harry. – Különben Blake megint idejön… – jegyezte meg, és rámarkolt a kezemre. – Minden rendben lesz, Louis. Habár fogalmam sincs, mi a célja, de idővel kiderül – bólintott elszántan. Figyeltem, ahogy szeretetteljes puszit hint a kézfejemre, és olyan jólesett az érzés, hogy szélesen, őszintén elmosolyodtam. – Én itt vagyok neked – ölelt át szorosan. Fellélegeztem a karjai biztonságában, melyek óvón tekeredtek a testem köré, és elvesztem az otthonos érzésben, amit a közelsége nyújtott.

– Lottie megmondta – csúszott ki az ajkamon, és a hiány, ami a mellkasomban támadt, fájó űrt hagyott maga után. – A dolgok általában másképp sülnek el, mint várnánk – feleltem suttogósan.

– Édeseim – támadt az ajtó túloldaláról szüntelen, fülsértő dörömbölés. Elfintorodtam a hirtelen érkező és zsibongó erővel bíró hang hatására. – A vacsora nem vár sokat. – Blake baritonja megjátszottan, némi ironikus felhanggal vegyítve szűrődött felénk. Harry megmarkolta a csuklómat, majd elindultunk az ajtó irányába, persze ott már elengedte a kezemet. Kissé csalódott voltam, de nem vártam el tőle, hogy büszke párt játszunk mindenki előtt. Vajon csak játék lenne, vagy igaz érzések kimutatása?  Furcsa, hogy az elején mennyire tartózkodtam tőle, de már nem tehetek semmit. Összesodort bennünket a sors, és egymásra vagyunk hagyatkozva, ha valaha ki akarunk jutni innen. Néha eszembe jut Alice, a hátrahagyott életem minden egyes mozaikdarabkája, de aztán a fájdalom, ami ott vibrál csillapíthatatlanul a mellkasomban, folyton eltompít minden más érzést és gondolatot. A konyhában ülők arcára szánalomra méltó, joviális vigyor kúszott, amint beléptünk a jótékony félhomályban fürdő helyiségbe, és Blake olyan elánnal vetődött fel a székéről, hogy magam is meglepődtem.  

– Ó, drágáim, már vártalak – sziszegte. A hangsúly, ahogy felénk köpte a szavakat, és a szeme, ami gyanúsan, gonoszan megvillant, mindent elárult számomra. Blake olyan ember volt, akinek csak és kizárólag a pénz számított, és képes lett volna a saját családját is eladni. Elő kellett ásnom minden magabiztosságom, mert szavak nélkül is tudtam, hogy valami rossz közeleg. Blake sejtelmes pillantást vetett Harryre, aztán a tekintete továbbkúszott az asztal jobb sarkánál gubbasztó, vékony, görnyedt hátú fickóra. Ian. A néma kommunikálás, ami a tagok között ment végbe, kíváncsisággal halmozott el, és egyszeriben ki akartam mondani az összes kételyt, ami megragadt az elmémben, de nem tehettem. A bátorságom még nem ért fel ilyen szintekre. Miután helyet foglaltunk, átcsempésztem a kezemet Harry combjára, és boldogan tapasztaltam, hogy készségesen fogadja az érintésem, egy csepp elutasítás sem szorult a testébe, finoman rászorított az ujjaimra, én pedig szabadon lélegeztem fel, helyeztünk ellenére is.

– Holnap indulunk – morogta Ian. Gót férfinak nézett ki a fekete, feszes bőrmellényével, és a combjához tapadó sötét nadrággal, amit általában ízig-vérig rockerek viselnek.

– Hova? – A hangom cincogáshoz hasonlóan, vékonyan csengett, de azért büszke voltam magamra, hogy fel mertem szólalni. Miközben egy pirítóst vettem el, és olvasztott vajat kentem rá, Blake összevont szemöldökkel meredt rám.

– Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy – utalt a korábbi megkínzásomra –, hogy ilyen kérdéseket szegezz nekem.

– Valóban – vetettem oda gúnyosan. – Itt még te uralkodsz.

– És én is fogok – zárta le a témát, majd egy megjátszott, álszent mosoly kíséretében kellemesen, ellazultan kortyolt bele a gőzölgő kávéba, amit időközben eléje csúsztatott Ian. Harry összefűzte az ujjainkat, és talán ez volt az egyetlen ok, amiért még volt életkedvem ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet, és ne rohanjak fejvesztve egy fához, kötéllel a kezemben.

– A szervezetünk meglehetősen kifejlett – dünnyögte Blake, miközben egy falatot küldött le a torkán, amit egy újabb korty kávéval egészített ki. – Ha találkoztok a vezérrel, mindent megértetek.

– Attól nem leszünk okosabbak – nézett Harry szúrósan a testvérére –, ha rejtvényekben beszélsz.

Blake megcsóválta a fejét.

– Nos, bátyus – fröcsögte gúnnyal átitatva. – Itt én parancsolok. Vagy teszed, amit mondok, vagy gondoskodom arról, hogy ez az egész sokkal szarabb legyen. Ennyi. – Kínos csend telepedett ránk, és valahogy elhaltak a hangok, nem találtam a szavakat, azt, amit mondhatnék, helyette csak feszélyezetten, merev tagokkal ültem Hazza mellett. Néma rettegés gyűrűzött az ereimbe, és keserű méreg módjára szennyezte a szerveimet. Éreztem, hogy elgyengülök, a fáradtság elmossa az éberségemet, és rebegő pillákkal kortyolgattam a kihűlő kávémat, amit legjobb esetben is valami íztelen löttynek neveztem volna.

– Hm – Blake csettintett a nyelvével, élvezte a hatalmat, amit a markában tartott. – Annyit elárulhatok, hogy holnap Hongkongba utazunk.

– Hongkongba? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Biztos voltam benne, hogy a szemem kétszeresére tágult, és a szám hirtelen kiszáradt, a torkom pedig fájdalmasan összeszorult. Mibe keveredtünk?

– Ott többet adnak értetek – motyogta, mintha csak valami egyszerű, hétköznapi dolgot közölne, én meg átadtam magam a rettegésnek, ami mindenemet elborította. Kicsordult az első könnycseppem, és a többi úgy követte, mintha vízesés lenne. Ez volt a ráadás, amit már nem bírtam, és amikor oldalra néztem, Harry gyönyörű, szikrázóan zöld szemét csillogó könnycseppek nedvesítették. Rászorítottam a kezére, de fogalmam sem volt, meddig kapaszkodhatok még belé. És mikor jön el a pillanat, amikor végleg el kell engednem őt…

Sziasztok! Ezt a blogomat kevesebben olvassátok, mint a Luxuryt, viszont hozzám közel áll, így jöttem egy ilyen kis laza, szünet utáni felvezetőrésszel. Érdekelne, hogy ki szeretné a folytatást, mert akkor folytatom! Szóval Tőletek függ, hogy mi legyen, csak tudni szeretném, mert erőt ad, mint mindenki másnak, és ihlet is! Várom a véleményeket, és köszönöm szépen a támogatásotokat!!!! Sam xXx Love ya