XI. rész

„Még a jófiúk is hibáznak, ha olyanok a körülmények.”

Született feleségek

L.

A repülőtéri terminál dugig volt a járatukra várakozó utasokkal. A félelem gyomorszorító erővel érkezett, de ahogy elnéztem az emberek végtelen örvényét, egy kis nyugalom szállt meg. Harry óvatosan vezetett maga mellett, és habár Blake minden mozdulatunkat követte, mégis jó volt, hogy kitehettük a lábunkat a házból. Eleinte védtelennek éreztem magam, de a zöldszemű csodám jelenléte lényegesen könnyített a rémületen, ami rettegésben tartott. Hongkong. A város, ahol el fogok veszni… Hiába próbálkoztam, minden csepp önuralmam odalett. Rászorítottam Harry ujjaira, és remegve ültem le. A szűk, sötétkék műanyagszékek nyikorogva adták meg magukat, és ahogy a tenyerembe temettem az arcomat, a sírás torokszorító ereje azonnal lecsapott rám.

– Minden rendben lesz, drágám – suttogta. A kezével szétfeszítette az ujjaimat, majd felemelte a fejemet. Az arcom égett a könnyektől, de amint belenéztem abba a gyönyörű, elvarázsolóan élénk borostyánszín íriszébe, mintha az idő megállt volna. Mintha nem lettek volna a körülöttünk lévő utasok. Nem lett volna Blake. Csak a kis, közös világunk, ahol szabadok lehetünk, és mi írhatjuk a szabályokat. Megremegett a combom a gondolattól, és a fejemet a vállára hajtottam. Az orromat belefúrtam lágy, samponillatú hajába, majd felvezettem a kezem, hogy beletúrjak. A tincsek selymesen olvadtak szét az ujjaim között, én pedig belepusziltam a nyakába. Harry felmordult, és erősebben szorított magához. Éreztem a szikrát, ami a szerelmet lobbantotta bennem, és azt a mély ragaszkodást, ami létrejött kettőnk között. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, hogy először mennyire tartózkodtam tőle, mennyire nem akartam vele lenni. De a vonzalom legyőzött mindent, és elsöpörte az ellenérveim. Már nem érdekelt Alice, a beteges rajongása, az elvárásai, a tervei, az, hogy hogyan szeretne megváltoztatni és olyan emberré faragni, aki sosem lehetek. Egyedül a kisfiam miatt viseltettem némi szégyennel, de tisztában voltam vele, hogy nem tagadhatom meg a boldogságomat: engednem kell magamnak. Muszáj.

– Valami baj van? – kérdezte Hazza. Finom csókot hintett az államra, és az ujjbegyével maga felé fordította a fejemet.

– Azon kívül, hogy Hongkongba visznek, és elválnak az útjaink? – csattantam fel. Az ajkam máris megremegett, és újfent utolért a bánat. Hullámokban érkezett a zokogás, a testem rázkódott, és az arcomat könnyek nedvesítették. Nem érdekelt, hányan nézhetnek. Nem foglalkoztam a csodálkozó tekintetekkel, az idegen pillantásokkal. Egyedül csak ő érdekelt. Beledőltem az ölelésébe, hagytam, hogy az ujjbegyeivel csitító köröket írjon le a tarkómon.

– Minden rendben lesz – fogta suttogósra a hangját, és a tenyere közé vette az arcomat. Az orrával megpaskolta az enyémet. Szélesen elmosolyodtam. – Ígérem, Louis – simított végig az arcomon a hüvelykujjával, amit izzó forróság követett. Szerettem, mikor hozzám ért, hogy egyetlen érintésével képes volt megnyugtatni, csitítani. – Sze… szeretlek, érted? – nyomatékosította. Még minding nem tudtam felfogni, betelni vele, hogy az enyém lehet, hogy végre igazán, teljes szívemből boldog lehetek, és ha nem lenne a maffia… teljes életet élhetnénk. Fájt, hogy hazudnom kell neki. Lesütöttem a szemem, hogy leplezzem a zavaromat, majd megcirógattam az arcát.

– Én is szeretlek, Harry – motyogtam. – Az életemnél is jobban. – Szorosan magához ölelt, de én már előre féltem, mikor be kell vallanom neki, hogy családom van, eljegyeztem egy nőt, van egy kisfiam, Jack, és Alice már a tavaszi esküvőt szervezgeti… Soha életemben semmitől sem tartottam jobban, mint a pillanattól, mikor színt kell vallanom Harrynek.

– Jaj, ne már! – csattant fel Blake. – Ne csináljátok ezt. Ne nyilvánosan. Annyira undorító… tesó – villantott összeesküvő mosolyt Harryre. Az említett arca csúnya grimaszba torzult, és szorosabban vont magához.

– Te beszélsz, Blake? Komolyan?

Blake szélesen elmosolyodott. Vásott vigyorra húzta a száját.

– Az, amit Louis-val tettem – köszörülte meg a torkát, és hátrafésülte a szemébe csüngő göndör fürtöket –, az egy jel volt, egy figyelmeztetés, hogy ha nem tesztek a kedvemre, és nem játszotok az utasításaim szerint, könnyen bajotok eshet, Harry – felelte gúnyosan.

– Tudod, Blake – nézett fel rá. Fel akartam emelni a kezemet, hogy a szájára tapasszam a tenyeremet, ezzel beléfojtva minden indulatos szót, de Harry a csuklómért nyúlt, és lefogott. – Soha, soha az életemben nem sejtettem, hogy valaha majd ellenem fordulsz. Megvoltak a saját, sötét játszmáid, a hatalmi vágyad, az éhséged az irányítás iránt, a gyilkos ösztön, de sokáig tiszteltük egymást. Sokáig. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egyszer el akarsz adni. A saját ikertestvéredet – remegett meg Harry hangja. – Elkeserítő. – Újra láttam azt a halvány árnyat Blake szemében. Mintha megtört volna. Gyorsan hátat fordított kis társaságunknak, és reszelősen sóhajtott.

– Harry – suttogta. A hangja most teljesen másképp szólt. Barátságosabban. – Ha mindent értenél, sokkal könnyebb lenne… Csak – fordult meg, széttárva a karjait, és dühösen összecsapta a tenyerét –, csak tedd, amit mondok. És ennyi.

– Nem olyan egyszerű – hajtotta le a fejét Harry. – De nincs választásom.

– És ha felszállunk a repülőre – szólaltam föl. – Egyetlen kérésem van… Szeretnék Harryvel lenni egy kicsit – nyögtem fojtottan.

– Egy a baj – mosolygott Blake. Újra a kőkemény álcája mögé bújt. – Nem egy repülővel megyünk. Már itt elválik az utatok, Louis. Sajnálom.

A szám sírásra görbült, de mielőtt átadhattam volna magam a kétségbeesésnek, ismét felszólalt Blake.

– Viszont van három órátok, míg meghozzák a magángépeket. A reptér egyik rejtett, nem túl nyilvános részéről fogjuk megkísérelni a felszállást. Ian majd elkísér a közeli motelig, nekem addig akad pár elintézni valóm. Ne legyetek útban, és még édes kettesben is lehettek. Na, mit szóltok?

H.

Forró düh öntötte el az ereimet, és már előre szomorú voltam, hogy el fognak választani Louis-tól. Hiszen még csak most ismertem meg… Az, hogy megszerettem, még elviselhetetlenebbé tette a lelki kínt, és ahogy elnéztem könnycseppektől nedves, égő arcát, vörös szemét, rám tört a zokoghatnék, de ügyesen visszafojtottam. Nem akartam kiborulni előtte. Én akartam lenni a talpköve, a józanész, valaki, akibe kapaszkodhat és erőt ad neki.

– Rendben – nyögtem nagy nehezen. – Elmegyünk Iannel a motelbe. Minden rendben lesz. – Blake kurtán biccentett, aztán a fekete sapkáját szorosabban húzta a fejére, és eltűnt a tömegben. Felnéztem az érkező-induló járatokat hirdető táblára, és elfogott a szorongás.

– Ne is próbálkozz – vigyorgott Ian. – A repülőtéri dolgozók többsége Mr. Styles hatalma alatt áll. Blake ereje leigázhatatlan.

– Te pedig egy pótkerék vagy – röhögött fel Louis. – Aki csak a piszkos munkára kell neki, arra, hogy elvégezze azt, amihez neki nincs kedve. Felügyelsz bennünket, meg ilyesmi… Nem unod?

– Eleget fizetnek, hogy ne unjam – felelte Ian. – Fogalmazzunk így.

Fél órával később már távol voltunk a repülőtéri várótól, a helytől, ahol majd búcsút kell mondanom Louis-nak. Még csak gondolni sem akartam rá, de a kellemetlen tudat, a szívfájdalom minduntalan emlékeztetett rá, hogy már csak pár óránk van hátra. Aztán mindenek vége. A motel épülete előtt szorosan magamhoz vontam, és úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta. Láttam, hogy a szeme sarkában legördül egy könnycsepp, és a mutatóujjam begyével leitattam, aztán habkönnyű csókot leheltem az ajkára.

– Ne aggódj – karoltam át. – A szeretetem mindent legyőz. – Amikor beléptünk a kis, takaros 23-as számú szobába, elfogott a hiányérzet. Hullámokban érkezett, és legszívesebben felüvöltöttem volna a kíntól.

– Nem akarlak elveszíteni – kulcsoltam össze az ujjainkat, és magamhoz rántottam egy nyelves csókra. – Soha.

– Bárcsak így lehetne – nyöszörgött a számba Louis. – Bárcsak.

– Fúj – ordított fel Ian. – Én ezt nem fogom végignézni! Sötétítsetek be, megvárlak benneteket az előszobában. Csak semmi trükk – hangsúlyozta élesen –, mert rálátok az ablakra. Kitépem a nyelvedet, Styles, ha bármivel is próbálkozol! – Louis aprót bólintott, majd amint Ian alakja eltűnt, az ujjait összekulcsolta a nyakam mögött. Az ajka követelőzően, éhesen csapott le a számra, és máris a fogai közé szívta az érzékeny bőrt. Felvinnyogtam az érzéstől, és a kéj bizsergető, forró lávaként öntötte el az ereimet. Hátráltam, a sarkam az ágy lábába ütközött, pillanatokon belül pedig már a matracon feküdtem. Lihegve néztem, ahogy Louis fölém tornássza magát. Sebesen szedtem a levegőt, de ő máris a nyakamra tapadt, nyálas csókokat hintett a bőrömre.

– Figyelj – vergődtem alatta. – Louis… – Fellöktem magam, és a hátam szorosan az ágytámlának feszítettem. A tenyerem közé vettem az arcát, élesen néztem rá.

– Bármi is lesz – sziszegtem remegő hangon. – Azt, ami történt, sosem fogom elfeledni. Érted? – súgtam az szájára, és érzéki, lágy csókkal jutalmaztam. A nyelvünk lassan forrt össze, és minden érintés, nyalintás maga volt a tökély. Hátradöntötte a fejem, hogy utat engedjen a kezemnek, ami időközben a mellkasára kalandozott, simogattam az izmait. Mindenhol érinteni akartam, magamba akartam vésni a teste minden egyes porcikáját, koncentráltam, megéltem minden egyes érintést – tudtam, hogy szükségem lesz az emlékekre. Tudtam, hogy sötétebb napok jönnek. Tudtam, hogy… hogy sok ideig nem láthatom… Ez pedig teljesen kikészített. Tönkretett. Faltam a száját, és szenvedélyesen csókoltam, feszültem remegő, kis testéhez. A karommal átfogtam a csípőjét, erősen, vadul rántottam magamra, majd fellöktem a csípőmet és álló farkam lüktetve feszült éledező, félig kemény szerszámához.

– Vegyél a szádba – zihálta Louis. Elragadott a hév, és úgy téptem le róla a nadrágot, mintha csak egy egyszerű rongydarab lenne. Mikor az alsója korcára vezettem az ujjaim, és finoman benyúltam, érintve síkos makkját, Lou kéjesen felnyüszített.

– Ez az, Harry – lehelte a nyakamba, és belecsókolt a bőrömbe. – Így. Csináld. Az istenért, csináld! – Mélyebbre nyúltam, hogy lefeszíthessem a makkjáról a vékony bőrt. Egyúttal lehúztam a bokszerét, és mikor előbukott méretes szerszáma, engem is megtalált az elsöprő vágy. Már nem tudtam uralkodni magamon. Lejjebb csúsztam, hogy közelebb férkőzzek hozzá. Szabad kezemmel a combját kezdtem cirógatni, lágy köröket írtam le. Louis egész teste megremegett, és mikor a nyelvemmel végigsimítottam a combja belsején, nyálas nyomot hagyva, felsikoltott.

– Igen, így, Hazza. Így – csókolgatott mindenütt, ahol csak ért, én pedig ritmusosan verni kezdtem a farkát. Néhányszor bevetettem a nyelvemet, a hegyével izgató köröket írtam le a makkja vöröslő peremén. Louis eszeveszettül lihegett, zihált, az egész teste izzadtságban úszott. Mikor remegve a vállamra hanyatlott, és éles sugárban spriccelt, a látványtól, attól, ahogy a nyakamba harapott, és a körmeivel a vállamba vájt, miközben a nevemet suttogta, én is elélveztem. Másodpercekig remegtünk még, majd összeforrtunk egy rég esedékes ölelésben, nem törődve a testnedveinkkel.

– Köszönöm – nézett rám párás tekintettel. Elmosolyodtam; finom puszit cuppantottam az ajka szélére, és elkezdtem öltözködni. Nem telt bele negyedórába se, hogy rendbe szedjük magunkat, felfrissülten, széles mosollyal helyezkedjünk vissza az ágyra. Azonban hamar megtalált mindkettőnket a szomorúság, és pillanatok múlva már könnyezve öleltük egymást… Ismét.

L.

– Louis – nézett rám Harry. Olyan gyöngéden ejtette ki a nevemet, hogy beleremegtem. – Tudnod kell, hogy amit átéltem veled, ahhoz nincs hasonló… Sosem gondoltam volna, hogy ez kijár nekem… Soha. – Éreztem, hogy a félelem futóléptekben ér utol, és tudtam, hogy le kell állítanom, különben sokkos rohamom lesz.

– Harry – reszkettem a nevét, mert már a testem feladta az önmegtartóztatást, és nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek. – Ne akard még nehezebbé tenni, kérlek… Kérlek. – Belefojtottam egy csókba minden fájdalmam, és átöleltem, de a pillanat varázsa nem tartott sokáig. Ian jelent meg az ajtóban.

– Értékelem ezt a túlzott nyáladzást, de indulnunk kell, drágáim…

A visszavezető út a repülőtéri váróig sokkal fájdalmasabb volt, mint a motelhez. Akkor még tudtam, hogy előttünk áll pár óra, amit egymás karjában tölthetünk el, de a fájdalmas tudat, hogy most mindennek vége, összeroppantott. Blake a mozgásérzékelős üvegajtó túloldalán állt, és mikor szétcsúsztak az üveglapok, gyors léptekkel közeledett felénk.

– Indulás! Megszereztem a magángépeket – tájékoztatott bennünket sürgető éllel a hangjába. Jobbra intett, és Ian gyakorlott, szakavatott mozdulatokkal bökdösött abba az irányba. Harry lazán követett bennünket, az ujjai mindvégig a csuklómon játszottak – meg akart nyugtatni. Végig bennem kavargott a kérdés, hogy vajon miért külön gépekkel visznek bennünket Hongkongba?, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy feltegyem. Mikor megláttam a szürke gépet, elfogott a rémület. Rávetettem magam Harryre, és olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy biztosan kipréseltem belőle minden szuszt.

– Lélekben veled leszek – biztosítottam remegő hangon, és egy csókot nyomtam az arcára. – Szeretlek. – Amint ezt kimondtam, Blake megragadta a csuklómat, és elkezdett a gép irányába rángatni. Hiába vergődtem, ő százszorta erősebb volt nálam, és gyakorlott ujjaival, na meg izmos karjával olyan erősen leszorított, hogy mozdulni is képtelen voltam. Az ajtó dübörögve csapódott be utánunk, és Harry lent maradt Iannal. Undorodva kirántottam a kezem Blaké-ből, hiszen amint a külvilág zaja kívül rekedt az ajtó túloldalára, a szorítása is meglazult rajtam. Kétségbeesetten egy ablak mellé ültem, a tenyeremet az üvegre tapasztottam, és az arcom szorosan nekifeszítettem a hideg felületnek. Láttam Harryt, a könnyes szemét, riadt tekintetét, és engem is elkapott a zokoghatnék. Utat engedtem minden elfojtott, feltörő könnyemnek, és hagytam, hogy végiggördüljenek az arcomon. Hangosan, hüppögve sírtam, miközben Blake pár üléssel arrébb helyet foglalt – szótlanul szemlélt. Az ablakra leheltem, és remegő ujjaimmal felfestettem, hogy Szeretlek. Harry a mellkasához kapott, láttam, hogy az arca fájdalmasan eltorzul, és én is megállás nélkül zokogtam. A rotorok feltámadó zúgása elnyomta a torkomban dobogó, őrült ütemre kapcsolt szívverésem, és a nyöszörgésemet is elfedte. A gép emelkedni kezdett, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ian valamiért riadtan hátrafordul, a magasba emeli a kezét, elképesztően üvölt valamit, de semmit sem érthettem, az ablak nem engedte be a hangokat.

Felsírtam, amint a szememmel megtaláltam Harryt. Egy férfi lépett a hátába; pisztoly volt nála. Még távolról is jól láttam ravasz, megfontolt tekintetét. Gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt. A dörrenés tompítva, de észlelhetően jutott el hozzám. A szívéhez kapott, de már késő volt – Harry lába megbicsaklott, és a teste élettelenül dőlt előre. Nem láttam egyebet, csak ahogy mozdulatlanul fekszik a hideg földön, és felbugyogó vére vörösre festi az aszfaltot… A gépünk a magasba emelkedett. Többé már nem láthattam.

Sziasztok! Jól tudom, hogy ide nem szokott olyan sok vélemény érkezni, de most nagyon örülnék minden egyes kis visszajelzésnek! :) xx Sam. xXx Szeretet!!! És köszönök mindent! :) HDawn... szavak sincsenek a hálámra. ;)