X. rész

L.

Kopogtak az ajtón, és Blake hátratolta a székét. A szeme végigfutott rajtunk, de nem mondott semmit, elég volt, amit eddig hallottunk. Ahogy elnéztem az alakját, azonnal feltört bennem a hányinger, és talán most először kezdtem igazán belegondolni abba, amit velem tett. Gyorsan érkezett a gyötrelem, mindent elsöpört bennem, és élő szörny módjára marcangolt szét. A szemem bepárásodott az elfojtott könnyektől, amelyek kicsordulással fenyegettek. Nem tudtam Harry irányába nézni. Valami belső kényszer meggátolt benne, bármennyire is vágytam arra, hogy valaki szeressen, hogy valaki átsegítsen a keserű, lelki válságon, ami sötét, borús felhőként lebegett felettem. Néma voltam, keservesen néma. Abban a pillanatban szembesültem azzal, amit Blake tett. Hiába igyekeztem elválasztani, elhatárolni magamban a két testvért, túl kevés voltam hozzá. Gyenge. Amikor Harry a csuklóm után akart nyúlni, úgy kaptam el a kezemet, mintha parazsat érintenék. Fájdalom markolt a szívembe, és szétroncsolt bennem mindent.

– Nekem ez most nem megy – hajtottam le a fejemet. Vártam, hogy mondjon valamit, de csend telepedett a kis asztalra, ahol már csak hárman húztuk meg magunkat. Blake egy idegen, fekete ruhás fickóval cseverészett az ajtóban. Nem invitálta be, ami arra engedett következtetni, hogy nem éppen egy megtűrt személy. – Amit a testvéred tett… lelki sokk, Harry. Fogalmam sincs, mi volt velem délután, amikor a karjaidba omlottam. Talán egyedül csak annyi a magyarázat, hogy olyan sok minden történt, hogy időbe telt belegondolni az egészbe… akkor el voltam foglalva a lelki fájdalmammal, és az a kis szeretet, amit tőled kaptam, átlendített a holtponton, de most megint kétségbeesett vagyok.

– Ha hagynád, hogy szeresselek – suttogta elvékonyuló hangon, egy szomorú félmosoly árnyékában –, minden könnyebb lenne, Louis. – Harry lehajtotta a fejét, és nem nézett rám.

***

Az este további része csendesen telt, egyikünk sem szólt a másikhoz. Fájt, hogy egy nem várt, különös probléma ütötte fel a fejét köztünk, de nem tudtam tenni ellene. Az érzéseim rútul csapdába csaltak. A fájdalom elviselhetetlen volt, valósággal belülről marcangolt. Igyekeztem megtalálni azt, ami motiválna arra, hogy túllendüljek a problémám, de nem ment. Mindig is erős embernek tartottam magam, de most valahogy elszállt minden önmagamba vetett hitem, és nem maradt semmi más, csak a kínzó bizonytalanság. Ahányszor csak Harryre néztem, mindig Blake gonosz, sejtelmes félmosolya, baljós vigyora derengett fel a szemem előtt. Hihetetlen nehéz volt, hogy két ugyanolyan külsejű emberrel vagyok egy házban, mégis mindkettő rettentően más. Harry olyan fiú, aki gyöngéd és kedves, szeret oltalmazni, és a felém irányuló vonzódása az első perctől tiszta volt számomra, míg Blake ellenséges, visszataszító külseje undort ébresztett bennem. Pedig Harry ikertestvére, mégis kiül a vonásaira, az arcára, az egész jellemére az a gonoszság, az a sötét erő, ami a lelkéből árad. Holnap reggel Hongkongba indulunk. A tudat, az, hogy valami olyanra kényszerítenek, amit nem választottam, de még csak nem is akartam magamnak, elkeserített. Odabent most először örültem a magánynak, ami a szobába belépve fogadott, és nem is kapcsoltam fel a villanyt, a sötétben elbotorkáltam az ágyunkig, ledobtam a cipőmet, lehámoztam magamról a pólómat és a nadrágomat, mert annyira elviselhetetlen meleg uralkodott bent, hogy képtelen voltam ruhásan a paplan alá bújni, majd egy szál bokszerben dőltem be az ágyba. A szemem egy pillanat alatt csukódott le, és annyira fáradt voltam, hogy még a rémálmoknak sem jutott hely, mindent elmosott az elcsigázottság.

Arra ébredek, hogy zihálok, de tudom, hogy az ébrenlét nem valóság, pusztán egy újabb rémálomban vagyok. A szívem kétszázra kapcsolva, hevesen dörömböl a mellkasomban, egy sötét sikátorban kuporgok a durva murván, ami mindenhol piszokfoltokat hagy a ruhámon. Hallom a támadóm hangját, és ezúttal nem Tom éles, rekedtes baritonja furakodik az elmémbe, hanem Blake határozott, piszkos szavakat kiáltozó hangja. Felnyüszítek a félelemtől, minden tagomat átjárja a bénultság. – Előlem nem menekülsz, te kis buzi! – A hangja veszélyesen közelről cseng, összerezzenek az erejétől. – Úgy megduglak, hogy többet nem állsz lábra. – Nem tudom elfojtani a könnyeim, zokogva előreborulok a térdemre, és átkozom magam, habár fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, ahová. – Megtalállak. – Betontörmelék recseg a bakancstalpak alatt, amelyet a gyér holdfény ezüstös ragyogásba von. Már látom. Közeledik felém. Elfogynak a perceim. Elfogynak a légvételeim. Elfogynak a szívdobbanásaim. Mindennek vége. De mielőtt Blake a csuklómért kapna, megjelenik a hátában Harry, aztán leüti.

– Lehet, hogy a testvérem – morogja dühösen –, de nem vagyok köteles eltűrni, hogy bántsa a szeretteim. Tőled sokkal többet kaptam, Lou, mint tőle. Fontos vagy nekem, és emlékezz erre, ha egyszer el akarsz tolni magadtól, kérlek. – Leguggol mellém, az ölelésébe von, s csendesen ringat.

Riadtan ébredtem az ágyon, a kezem automatikusan kinyúlt, hogy Harry testét keressem. Nem találtam. Abban a keserves pillanatban, a rémálom hatása alatt, érzelmesen és könnyes szemekkel rádöbbentem, hogy meg kell tanulnom uralkodni a sérelmeimen. Be kell bizonyítanom, hogy erős ember vagyok, és ez úgy fog menni, ha nem süllyedek alá, a saját sötétségembe, hanem hagyom, hogy boldog lehessek Harry mellett. Hogy magam mellé fogadom, nem pedig elutasítom. Ennek szellemében dobtam le magamról a takaróm, majd indultam a folyosó irányába, hogy rábukkanjak az én hősömre…

H.

Egyszerűen ellépett tőlem, mindennemű válasz vagy reakció nélkül, hogy biztosítson arról, felfogta, amit mondtam, megérti… Miután közölte velem Louis, hogy mennyire kétségbeesett, egyedül hagyott a konyhában. Lábujjhegyen osont ki, és az emeleti hálószobánk irányába indult. Ő még csak hátra sem nézett, hiába bámultam utána tágra nyílt, esdeklő tekintettel, nem érezte meg, mennyire szükségem lenne egy biztató mosolyra, amit talán sosem kaphatok meg az este folyamán. Belefeledkeztem az önsajnálatba, átkoztam magamat, az ikertestvéremet, a jelenlegi helyzetet, mindent okoltam, hogy el tudjam fedni a lelki fájdalmat, azt az űrt, amit a szavai keltettek bennem. Amíg Blake az idegennel csacsogott, könnyű, légből kapott elhatározást tettem, és a hűtő irányába léptem. Elegem volt a mardosó érzésekből, a kínból, ami ellepett mindenhol. Feledni akartam, az alkohol ízére vágytam, arra a jótékony nyugalomra, amit elnyerhetek általa. Az első pohár pia könnyen csúszott, és gyorsan jött a második, hiába bíztam abban, hogy megálljt tudok parancsolni magamnak. Nem ment. Kevés voltam hozzá. Igaz, hogy sörrel kezdtem, de aztán áttértem a whiskyre. Ittam. És ittam. Az üveg negyede már kiüresedett, mire Blake visszatért. – Na, mi van, bátyus, szerelmi bánat? – fröcsögte kárörvendő, gúnnyal átitatott hangon, bennem pedig megnyílt valami, és a szavak kibuktak a számon.

– Te mondod? – néztem rá összehúzott szemmel. – Nekem legalább vannak érzéseim. Van miért élnem, Blake. De neked… A saját testvéredet fogva tartod. Ez mindent elmond. Nem vagy több, csupán ennyi. Egy pénzhajhász senki. – Blake arca eltorzult, jól láttam, hogy megérintik a szavaim, de ő sziklaszilárd ellenállással tűrte, ahogy bepiszkolom. Mert igazam volt, és talán – bár nem biztos – valahol legbelül ő is tudta ezt.

– Holnap reggel mindennek vége, Harry – lépett a hátamba, miközben egy újabb jeges kortyot küldtem le a torkomon. Finoman megpaskolta a vállam, aztán rekedtes hangon megszólalt. – Hongkongban elválnak az útjaink. – Amint kimondta, fájdalom mart a lelkembe, olyan erős és intenzív, ami a szívemig hatolt, és minden szeretet, amit egykor Blake iránt éreztem, elmúlt. Megsemmisült.

– Jó éjt, bátyus – motyogta. – Jó éjt – ismételte meg, majd magamra hagyott a konyhában. Az alkohol kezdett beütni, kellemesen kótyagos lettem, és a világ reszketni kezdett körülöttem. Éreztem a fejemben a kellemes zsibbadtságot, és egy pillanatra azt hittem, csak hallucinálom a dobogó lépteket, de amikor megláttam a lépcsőfordulóban Louis alakját, minden kétségem elszállt. Értem jött. Láttam a szemében. Tisztán láttam. Mondani akartam valamit, de ő előbb lépett. Időm sem volt felocsúdni, máris egy kéz ragadott karon, és az erős, céltudatos személyiség vadul ráncigált a hálószoba irányába. Új volt ez a fajta hevesség, ami Louisból áradt, és elcsodálkoztam, hogy mennyire váratlanul, mégis vágyottan ért a dolog. Az ajtó előtt még leplezetlenül végigmért, majd belökte, és maga után vonszolt. – Nem érdekel, hogy mennyire siralmas a helyzet – suttogta az ajkamra, ahogy nedves szája megtalálta az enyémet –, de ma éjjel a legcsodásabban foglak szeretni. – Az, ahogy kimondta a szavakat, a végtelen gyöngédség és kedves hangsúly megbizsergette a bőrömet, és a karomon jóleső libabőr futott végig. A hasam máris fájdalmasan kezdett feszülni a feltámadó gyönyörtől, és kétségbeesetten vágytam az érintésére. – Ez az éjszaka a miénk – nézett a szemembe, majd ledöntött a bevetetlen ágyra. Hagytam, hogy apró puszikkal kényeztessen, becézgesse a bőrömet, elűzze minden kétségbeesésem, de leginkább az érdekelt, hogy ő jól legyen. Az, amit megéltünk, az elmúlt hetek legszebbje volt. Lehet, hogy fogságban voltunk, de annyira felszabadultnak éreztem magam Louis ölelésében, hogy nem lettek volna szavak, ha el akartam volna mondani, mire gondolok. Boldog voltam, és nem szabtam gátat feltörő könnyeimnek, engedtem legördülni őket.

– Szeretlek – szaladt ki az ajkamon. – Én… egyszerűem szeretlek, Lou. – Jó volt kimondani, mintha felszabadultam volna. Egyetlen sóhajba sűrítettem minden szorongásom, majd vadul kifújtam a tüdőmből. Mosoly kúszott az ajkára, a tenyere közé vette az arcomat, én pedig szélesen elvigyorodtam, mire a mutatóujjával megnyomkodta a gödröcskéimet.

– Szeretlek – ismételte olyan áthatóan, ahogyan én mondtam. – És bátran kijelentem. Szeretlek, Harry. – Finom puszit hintett az orrcimpámra, majd letért az ajkamra, lágyan szívta a fogai közé. Az ujjaival végigtapogatta az izmaimat, a tenyerét a bicepszemre préselte, lágyan rámarkolva. Louis hátradöntött, széthúzta a sötétítőt, hogy belopakodhasson a holdfény, és egy pillanatig elmerengve, mozdulatlanul figyeltük egymás arcát a sápadt félhomályban. Egyenes fürtjei előreomlottak, az ujjaim közé kaptam őket, a másik kezemmel pedig megfogtam a nyakát, és lerántottam magamhoz egy szenvedélyes csókra. Tűzben égtem belül, a szenvedély vadul fűtött, és minél szorosabban feszítettem hozzá forró testem, annál többet és többet akartam. Kétségbeesetten vágytam rá; vártam, éheztem a folytatásra, de Louis helyette közelebb fészkelődött hozzám, a fejét a mellkasomra döntötte és csendesen sírdogált. Így zuhantunk mély, pihentető álomba. Ketten, összeölelkezve.

***

L.

Reggel úgy ébredtem, hogy boldogan konstatáltam, hogy a lábam össze van gabalyodva Harryével, ő pedig szorosan vont meztelen mellkasához, és cseresznyepiros ajkai csókra biggyedve meredtek rám. Odahajoltam hozzá, és egy lágy, szűzies csókot leheltem a szájára, aztán a napfényben fürdőzve dőltem vissza a párnámra. Csak ezután ütött belém a tudat, hogy valójában a maffia házában fekszünk egymás karjában, meglehetősen boldogan. Átható dörömbölés riasztott mindkettőnket.

– Ötven percetek van elkészülni – kiáltotta be egy erélyes hang. A szemem azonnal az órára tévedt. 9:03. Micsoda szívás! Elszorult a torkom, amit nyomban a láthatatlan hurok feszülése követett a nyakam körül, és egyre inkább szomorúság kezdte szennyezni a boldogságom. Harry pislogva nézett le rám, majd édesen vigyorogva odadörgölte az arcát a vállamhoz. Göndör fürtjei csiklandozva simultak a bőrömhöz, de most az egyszer nem tudtam teljes mértékben felszabadultan nevetni.

– Mi a baj? – észlelte a zavaromat. – Valami rosszat tettem, édesem? – Kapásból rá akartam vágni, hogy nem, de megfontoltabb válasszal akartam szolgálni. Láttam rajta, hogy feszültté válik.

– Nem hallottad? Az előbb Blake beordított, hogy készüljünk. Szűk ötven percünk van arra, hogy rendbe tegyük magunkat. Indulunk Hongkongba.

Harry dühösen tekintett rám, de jól tudtam, hogy a bosszú a testvérének szól, közel sem nekem.

– Megoldjuk – biztosított elszántam. – Tudom, hogy hihetetlen, de mindig van egy kiút. Én ebben bízom, Louis – felelte. Ezúttal különösen ejtette ki a nevemet, és ez imponálóan hatott számomra, bár nem tudtam minek betudni a hirtelen feltörő lelkesedésem. Lu-issz. Még pár percig elvesztünk egymás ölelésében, aztán a fürdőszobában rendbe szedtük magunkat. A függönyhöz lépve keserűen tapasztaltam, hogy vészesen közeleg az indulás pillanata. Amint letekintettem a kis udvarra, a szökőkutat körbeölelő gyepre, a vaskapura, majd a murvás parkolóra, azonnal észrevettem a fekete Audit, ami indulásra készen várakozott ránk. Rettegtem a jövőtől, és amikor Harry mellém lépett, szorosan összekulcsoltam az ujjaink.

– Együtt? – néztem rá kihunyt fénnyel a szememben.

– Együtt – felelte, és egy csókkal fojtott belém minden mást.

Sziasztok! Itt van a folytatás, mivel a korábbi részhez érkeztet megjegyzések. Ne ítéljetek el, de akkor látom értelmét, hogy kitegyem a megírt fejezeteket, ha van visszajelzés. Szerintem ez normális. :) Köszönök mindent, amit Tőletek kaptam, a folytatás és az, hogy milyen hamar érkezik, Tőletek függ! <33 Puszi! :D U.i.: HDawn, mondták már, hogy egy angyal vagy? Ha még nem, akkor megsúgom, hogy igen... ;) Ölelés. Sam xXx