XII. rész

L.

Utat engedtem a fájdalomnak, hogy a saját, egyszemélyes lelki poklomban minden átütő erővel zuhanjon rám. Hallottam a hangját, szüntelenül visszhangzott bennem, és az elsuttogott ígéretek, a lágy érintések, a szerelme és annak hiánya teljesen összeroppantott. Mikor hosszú óráknak tűnő idővel később megmozdultam, hogy megropogtassam elgémberedett, bénult tagjaim, sziszegve feszítettem a hátam a kemény széktámlának. Hörögve kapkodtam a levegőt, és nem találtam a helyemet. Az agyamat ellepte a keserű fájdalom, a gyász szívszorító érzése, és kedveszegetten kuporogtam a sötétkék ülésen. Blake nem szólt hozzám, amit ezúttal meglepően díjaztam. Nem biztos, hogy vissza tudtam volna fogni magamat, tekintve a lelkiállapotomat és a dühöm mértékét.

– Vissza akarok menni – suttogtam szipogva órák múlva, mikor már vészesen besötétedett odakint, és a félhomály átláthatatlan sötétséggé olvadt.

– Akarok Vegasban egy házat – motyogta Blake gúnnyal átitatott hangon. – Mit gondolsz, te kis szarrágó? Nehogy azt hidd, hogy a kéréseidnek súlya van. Nem számít… Itt nem.

Hüppögve a tenyerembe temettem az arcomat, és igyekeztem erős maradni, de a testem remegését képtelen voltam megfékezni. Veszettül reszkettem. Nem testi, hanem lelki fájdalmaim miatt.

– Miért csináljátok ezt? Miért adtok el? Miért törtetek rá a táborra? Ki a besúgótok? Mit vétettünk? Miben vagyunk fontosak? Blake… legalább egy apró infómorzsát! Most már úgyis mindegy… – fakadtam ki kissé erősebben a kelleténél. Blake összevonta a szemöldökét. Fellökte magát az ülésről, és tűnődve felém bicegett. Az arca tökéletesen érzelemmentes volt, ugyanakkor láttam a szikrát a szemében, ami a gonoszságát mutatta.

– Belekeveredtem valamibe, amibe nem kellett volna – nyögte Blake. Meglepődtem, hogy ennyire készséges, hogy beavat… Ezenfelül pedig már tudni akartam, miről is van szó.

– Mégis mibe?! – csattantam fel. Blake egy lemondó sóhajjal és egy éles kézmozdulattal próbált leinteni, de én szúrósan néztem rá.

– Komolyan? Eladnak… Mit számít neked? Legalább ne tudatlanul sétáljak a végzetembe – hajtottam le a fejemet. Elképesztően lüktetett az agyam, mintha parazsat szórnának rám.

– Jól van – adta meg magát Blake, bár nem szívesen. Láttam rajta az ellenkezést, de úgy volt vele: inkább bedob engem a mélyvízbe, és szembesít a szívszorító igazsággal, amitől már előre féltem, de tudni akartam. Mindennél jobban.

– Beleszerettem egy lányba, akibe nem lett volna szabad – kezdett bele. – Pár hónapja történt. Hongkongban voltunk a srácokkal.

– Srácokkal? – néztem rá értetlenül, gúnnyal fűszerezett tekintettel. Blake aprót biccentett.

– Colton és Zayn – bólintott. – Tök átlagos, tiszta emberek.

– Mit értesz a tisztaságon? – nevettem fel elkínzottan.

Blake félmosolyra húzta az ajkát. Óvatosan, lassan karba fonta a karját.

– Nem volt semmi mocskos ügyük. Egyszerű, egyetemista életet éltek. Ahogy én is. Egy ideig. Akkor ismertem meg Kimberly-t…

– Kimberly-t?

Blake dallamosan felnevetett.

– Minden szavam megismétled, vagy hagyod, hogy elmondjam? – szúrta közbe csípősen. Kedveszegetten lehajtottam a fejemet. Blake vette az adást.

– Beleszerettem, és mikor kiderült, hogy teherbe esett, az apja fellázadt ellenem. Tehetős családból származott a lány, nagyúr volt náluk a vagyon, a hírnév és a siker. Nekem egyik sem volt meg. Csak egy fiú voltam. – Elcsodálkoztam, hogy Blake éppen nekem tört meg. Már korábban is láttam az árnyakat átsuhanni az arcán, melyek arról árulkodtak, hogy mégsem annyira gonosz, mint gondoltuk. Vagy legalábbis sokkal emberibb, mint hittük… – Megvakargattam az államat, míg ő csokorba próbálta szedni a mondandója összes pontját, átgondolva, hogy mibe avasson be és mibe ne.

– Az apja a vegasi alvilág feje. Le akar mészárolni. Utánam küldte a fél világot, és…

– VÁRJUNK! – kiáltottam fel. A szememet azonnal ellepték a könnyek, és a borzongás elviselhetetlen erővel nyargalt végig a testemen. Utáltam, és legszívesebben kikapartam volna mindkét szemét. Undorodva néztem Blake szemébe, és ott nem láttam mást, mint hamis dühöt és a mögötte megbúvó kétségbeesett fájdalmat. Fájt, amit Harryvel kellett tennie, de túlságosan önimádó volt. És ezt ki is használta.

– A SAJÁT IKERTESTVÉREDET? – ordítottam magamból kikelve. A gyűlölet ellepte az agyamat, éreztem, hogy az összes vér a fejembe tolul, az arcom lángol, és az állkapcsomon kidagadtak az izmok. Mélyet lélegeztem, aztán élesen kifújtam. – Kihasználod? Kihasználod, hogy ugyanúgy néz ki, mint te? Szerinted Harry nem fog utalni rá, hogy van egy ikertestvére, és a helyzet csak egy tévedés?! – üvöltöttem. – Ne merd megtenni ezt!

– Már késő, Louis – szűrte a fogai között. – Elváltak az útjaitok. Ők már úton vannak Vegasba.

Nagyot nyeltem.

– Szóval így áll a dolog – dünnyögtem kemény éllel a hangomban. – Mindvégig csak egy kamuduma volt a hongkongi út. Te utolsó, aljas szemétláda! Pokolra fogsz jutni – zokogtam kínomba. Teljesen elvesztettem az eszemet, és már nem is láttam a könnyektől, amelyek forrón csúsztak végig az arcomon. Reszkettem, és nem tudtam uralkodni a fájdalmamon, ami mindenütt elborított. Hiányzott Harry. A sajgó hiányérzet nem csillapodott, hanem egyre erősödött a mellkasomban. Összeroppantott.

– Gyáva ember vagyok – vallotta be Blake. – Ennyi.

– Feláldozod a testvéred. Bűnös vagy! Velem… velem mihez kezdesz? – suttogtam, és mikor derengeni kezdett, hogy valójában mit akar… teljesen lesokkoltam. – Engem is… engem is?

Blake kurtán bólintott.

– Te leszel a biztosíték, kedves Louis – mosolygott. – Találkozol még ma este Harryvel. Lesz fél órátok átbeszélni, de nem érdekel, beadjátok a maffiavezérnek, hogy valójában én vagyok veled, mert ha nem, valamelyikőtők meghal. Garantálom.

– Előbb-utóbb úgyis ez lesz… – fröcsögtem utálkozva. Blake erélyes léptekkel hozzám sétált, és megragadta az államat. A szorítása fájdalmasan hatott rám, és a kellemetlen érzés végigvibrált az arcom mindkét felén. Forró lüktetés bénította meg az államat.

– Megteszed – sziszegte. – Ha nem akarod, hogy Harry előtt megöljelek. – Azonnal elhallgattam. A nyelvemre haraptam, mert a mellkasom őrülten dübörögni kezdett, és a sírás ismerős érzése ismét torokszorító erővel borult rám. Könnyek patakzottak végig égő bőrömön.

– Re-rendben – adtam be a derekamat. – Harryért.

– Ügyes kisfiú – paskolta meg a tarkómat. – Bíztam benned, Louis Tomlinson. Nem kellett csalódnom!

H.

Őrült ütemben zakatolt a szívem. Már egy rakat zsebkendőt elhasználtam, annyit sírtam, de a könnycsatornáim még mindig nem apadtak el, egyedül azért fékeztem meg magam, mert a hüppögéssel járó reszketés fájdalmasan hatott rám, és érzékeny testemet minden mozdulat sötét kínokba sodorta. Egy nővérnek tűnő lány, aki szintén a maffiához tartozott, ellátta a sebemet, ami azon kívül, hogy veszettül fájt, nem volt túl vészes. Megkaptam a választ. Azért sebeztünk meg – suttogta felszállás után nem sokkal később Ian. – Hogy emlékeztessünk, ha nem működsz együtt, a következő golyó a szívedbe repül. Olyan ocsmány arckifejezéssel köpte felém a szavakat, hogy az undorodva néztem rá. A nővér gondosan bekötözött, és adott pár fájdalomcsillapítót, ami hálásan fogadtam el. Úgy kellett, mint szomjhalál szélén tengődő embernek a hűs víz. Órákkal később annyira csillapodott a fájdalom, hogy már nem nyöszörögtem. Sikerült elaludnom, bár az álom zaklatott volt és nyugtalan. Nem tudtam pihenni. Louis arca kergetőzött a tekintetem előtt.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem, mikor már odakint jótékony sötétség uralkodott. A rotorok zaján kívül néma csend uralkodott körülöttem. Ian unottan felém fordult.

– Még egy óra – nyögte. – Viszont ismét emlékeztetlek, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezhess, Styles – kacsintott rám. Visszahanyatlottam a kényelmetlen ülésre, a fejem a támlának döntöttem, és magamban ezer és ezer imát elsuttogtam, hogy Louis-nak ne essen semmi bántódása. Hihetetlenül aggódtam érte, és nem tudtam uralkodni a nyugtalanságomon. Hullámokban érkezett. Hátrahajtottam a fejemet, és nagyon koncentráltam, hogy utolérjen az álom (vagy rémálom), mert ennél a pokolnál minden jobb volt. Nem akartam a valóságot. Bármi másra hajlandó voltam, kivéve a kínkeserves jelenre, amiben léteztem. Úgy rühelltem, mint még soha, semmit. Pillanatokkal később a kimerültség vészesen zuhant rám, és rebegő pilláim lecsukódtak. Átadtam magam az elcsigázottságnak. Elszenderültem.

– Ébresztő, te kurva! – bökdöste meg valaki a vállamat. Mikor nem mozdultam meg, újabb, erősebb lökés érkezett, ami fájó kínba sodorta a testemet. Akaratlanul is, de élesen felnyüszítettem. – Megérkeztünk! – Ian magasodott felettem. Megijesztett a szemében honoló sötétség.

– Leszállunk! – suttogta, és a pólóm nyakánál fogva rántott fel. A kötés meglazult a hátamon, és a seb égőn lüktetett. Újra felnyüszítettem.

– Jól van, ne hisztizz már… – köpte felém érzelemmentesen. Rohamléptekben rángatott a kijáratig. Hűvös fuvallat cirógatta az arcomat, amint kiléptünk a sötét éjszakába, a lépcsőn lesétálva a betonplaccra. Mikor megláttam a velünk szemben érkező embereket, köztük Louis-t, térdre borultam, és a könnyeim megállás nélkül ömlöttek végig az arcomon. A szívemre szorítottam a tenyeremet, mert a fájdalom, ami összerántotta, elviselhetetlen volt.

– Fél óra – kiáltotta Blake felénk. Összerándultam, és úgy vetettem magam Louis után, mintha puskából lőttek volna ki. Belekapaszkodtam a nyakába, és ott csókoltam, ahol értem, nem törődve a sajgó kínnal, ami ott lüktetett szüntelenül a testemben.

– Sajnálom – zokogtam. – Az egész az én hibám.

– Micsoda? – nézett rám, kerekre tágult szememmel, és a tenyerébe vette az arcomat. – Miért gondolod ezt, Harry? – súgta a bőrömbe. Az ujjai finoman, gyöngéden a nyakamba mélyedtek, és erősen ölelt magánhoz, mégis ügyelve, hogy ne okozzon nekem fájdalmat. Minden érzékemet betöltötte az illata, és jól esett magamhoz szorítani törékeny kis testét. Majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és pici teste tökéletesen illet az ölelésembe. Áthatott a szerelem. A vágy. A késztetés, hogy megvédjem mindentől és mindenkitől, de tehetetlen voltam, és ez a tudat… ez a felismerés teljesen összeroppantott.

– Mindent tudok – sziszegte a fülembe Louis, olyan halkan, hogy csak én hallhassam. – Blake valami kiscsajt felcsinált, akinek az apja egy kőgazdag fickó, és most azt akarja, hogy hitesd el majd vele, hogy te vagy Blake…

– MICSODA? – nyögtem döbbent hangon. – TE ELADSZ ENGEM? A SAJÁT HIBÁDAT NEKEM KELL LERÓNOM? Ki vagy te, Blake Styles? Hová tűnt belőled az emberség?

– Ne nehezítsd meg, Harry – kérte Blake, de a hangja sokkal inkább kijelentő volt.

– Még te mondod? – köptem feléje tekintve. – Aljas vagy. Egy utolsó senki…

– Felfogtam – bólintott. – Nincs mit tenni.

L.

A kezembe vettem Harry arcát, és az erős, feltámadó szélben apró puszit hintettem az ajkára, majd elképesztően gyorsan magamhoz rántottam egy szeretetteljes ölelésre. Próbáltam a szerelmünkből táplálkozni, abból, amit ketten megéltünk. Abból, ahová eljutottunk – természetesen érzelmileg, mert a jelen túl megterhelő és fájdalmas volt ahhoz, hogy értékelni lehessen. Elraboltak bennünket. Ez a maffia túlságosan alapos ahhoz, hogy a rendőrség ránk bukkanjon, és hiába annak, hogy minden bizonnyal már keresnek a családjaink, nem fognak ránk bukkanni. Keserűség mardosta a lelkemet, és eszembe jutott a fiam, Jack, de a helyzetünk felett érzett tétlenség és lelki fájdalom sokkal sajgóbb és elviselhetetlenebb volt a hiányérzet mellett, így gyorsan elűztem a gondolatot. Majd később törődöm ezzel – nyugtáztam magamban.

– Kibaszott nagy szerencséd van velem, tesó – nyögte Harry. – És ezt ki is használod!

Blake nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Ismét felbukkant a szemében valami különös, rejtett csillogás, amit nem tudtam hová tenni és nem is értettem, de nem volt alkalmam rákérdezni, így csendesen bámultam és elhallgattam a felismerésem.

– Mikor átadunk benneteket, mindent úgy csináltok, ahogy utasítjuk. És Harry… – Blake eltorzuló arccal bámult az ikertestvérére. – Ha nem működsz együtt, a kis szerelmed golyót kap a szívébe. Ez persze fordítva is igaz – kacsintott rám. A lelkem elfacsarodott, és kétségbeesetten rászorítottam a kezére, hogy erőt sugározzak bele, de mikor felnéztem, láttam, hogy Harry sír. Az én torkomat is elszorította az érzés, és az ölelésembe fordítottam összetört testét. Öleltem, elsuttogtam neki, hogy örökké szeretni fogom, és mindig vele leszek – bármi is történjen.

– Induljunk! – adta ki a parancsot Ian. Blake beleegyezően biccentett, de ekkor rajtam volt a sor.

– Szeretnék beszélni a barátommal! – nyomatékosítottam, és jó volt kifejezni nekik a birtoklási vágyamat, hogy Harry az enyém, én pedig az övé.

– Hagyjunk időt a két buzinak… – röhécselt Ian. – Öt perc – vihogott visszataszítóan. Kedvem lett volna behúzni neki, de nem voltam abban a helyzetben, hogy megengedjem magamnak ezt a lépést. – Félrehívtam Harryt, majd a tenyerembe fogtam az arcát.

– Ha úgy teszünk, mintha szerelmeskednénk – leheltem lágy csókot az ajka szélére –, akkor elmondok pár dolgot. – Tovább folytattam a finom csókok halmozását, miközben magamban fontolgattam a mondandómat. Harry ellazult az érintésemben.

– Szerintem leplezzük le Blake-t – motyogta, újabb puszit hintve a szájára. – Lehet, hogy a férfi jó néven venné, és elengedne bennünket…

– Na, persze! – nevetett fel Harry. – Tudod, mi lenne, Louis? Túszul ejtene bennünket, és Blake-t követelné. És mivel nem vagyok annyira fontos a saját testvéremnek, hogy megmentsen, ott rohadnánk meg.

– Harry! Szívem – néztem rá lemondóan. – Így pedig azonnal kivégez. Vagy a végletekig kínoz… Részletkérdés.

– Nem tudom, Louis – karolta át akkorra már reszkető testemet, és az ölelésbe vont. Jó érzés volt, még a ruhán keresztüli érintkezés is, hogy éreztem a teste melegét, és az karjaiban egy kis nyugalomra lelhettem.

– Ha Blake-nek adod ki magad, nagyobb a rizikó. Sőt – súgtam a fülébe, apró nyalintással cirógatva a fülcimpáját. – Te elvonod a figyelmüket Blake-éknek, én pedig gyorsan elmagyarázom a fickónak a helyzetet. Mit szólsz?

– Egye fene – sóhajtotta lemondóan. – Már nincs vesztenivalónk. Csináljuk meg! – Átkarolt, erősebben, mint bármikor, és a fejét a vállgödrömbe hajtotta. – Szeretlek, Lou. Szeretlek.

– Én is, Harry. Az életemnél is jobban – biztosítottam.

Ian megköszörülte a torkát.

– Indulunk, drágáim! – vihogott buta hangon. Blake a hátunk mögé került, és megbilincselt minket. Mikor hallottam a fém kattanását a csuklóm körül, még inkább kétségbeestem. Minden szabadságomtól megfosztottak. De ha ügyesek leszünk, ha jól csináljuk, akkor… akkor talán hamarosan vége ennek a pokolnak. És új időszámítás kezdődik. Úton a közös, biztos jövőnk felé…

L.

Mikor az utcasarkon megjelent egy fekete, sötétített ablakú furgon, újfent éreztem a nyakamra tekeredő láthatatlan hurkot, ami fojtón feszült körém. Útközben szerencsére alkalmam volt rámarkolni Harry kezére, és biztató tekintete, a rejtett félmosolyok, az, ahogyan néha finoman rászorított a kezemre, picit enyhített a lelki sokkon, ami folytonos kétségbeesésben tartott.

– Ez eddig tartott – csattant fel Ian, és akkurátus léptekkel közeledett felénk. Úgy tépte szét összefont ujjainkat, mintha élettelen húscafatok lennének. Erős vadsággal és érzelemmentes tekintettel.

– Ettől a pillanattól kezdve Blake vagy – nézett szúrósan Harryre. – És Louis. Te vagy a titkos szerető. Tudod, miért? Így fogod megmenteni magad. Ha elhiteted velük, hogy meleg vagy, és bemeséled, hogy a lány kihasználta, hogy drog hatása alatt volt Harry, és így esett teherbe, talán megkönyörülnek Harry életén. Talán. – Nem értettem semmit, de azért bólintottam. Harry is hasonlóan biccentett, majd bekászálódtunk a fekete bőrülésre.  

– Andrew elvisz a maffia házáig, aztán ő és Ian átad benneteket Mr. Hide-nak. – Blake éppen arra készült, hogy bevágja az ajtót, mikor élesen megköszörültem a torkomat.

– Nem ülsz be, vagy ennyire szórakozott vagy? – kérdeztem, bár a kelleténél kicsit csípősebbre sikerült a mondandóm.

– Nem, te hülye – korholt le. – A fickó nem tudja, hogy van egy ikertestvére, ennyire logikátlan még te sem lehetsz… szerinted mire kell Harry? – Gondolatban jól felpofoztam magamat, hiszen a korábbi terv, amit tikos érintések és csókok közben eszeltünk ki Harryvel, a kukába került. Megvalósíthatatlan. Miért hinne nekünk egy férfi? Nincs semmi oka rá. Rettegtem, hogy azonnal lepuffantja – abba belehalnék. Blake egyetlen további szó nélkül vágta be az ajtót. Az ablaküvegre tapasztottam a tenyeremet, ordítani akartam, de amint Harry lefeszítette onnan, dühösen felmordultam.

– Nem igaz! – csattantam fel sírósra torzult hangon. – Ezt is bebuktuk! Nem hiszem el… – Harry a tenyerébe vette remegő ujjaim, apró, körkörös mozdulatokkal simogatta kézfejemet. A nyugtalanság nem akart szűnni, sajgó fájdalommal árasztotta el a mellkasomat, és a szívem felfokozott ütemben dörömbölt a torkomban. Ideges voltam; kurvára zabos.

– Megoldjuk – nézett rám kihunyt fénnyel a szemében. Elkeserített, hogy már nem látom a borostyánszín íriszben a csillogást, amibe beleszerettem és fogva tartott, de a Harry iránt érzett szerelmem nem csitult, hanem erősödött. Korábban nem is sejtettem, hogy ilyen szeretni és szeretve lenni. Mindig is tisztában voltam vele, hogy valami hiányzik az Alice-el való kapcsolatomból, de sosem mertem bevallani magamnak, hogy talán éppen az, amit megkaphatnék egy saját nememhez tartozó embertől… Gyáva voltam és félénk. Nem voltam erős egyéniség, de Harry mellett megtanultam határozottabb lenni.

– Csak semmi trükk – ismételte a megszokott mondatot Ian, mikor a kocsi kifarolt a parkolóból és felhajtott a főútra. Figyeltem a tovatűnő fényeket, a koromsötét égen ragyogó sok ezer csillagot, és a fejemet Harry vállára hajtottam, hogy kiélvezzem az utolsó perceinket az újabb rabságunk előtt. A szemhéjam égett, mintha parázs borítaná a bőrömet, de gyanítottam, hogy a fáradtság váltja ki ezt. Pillanatokig erőltettem magam, hogy ellenálljak a kábaságnak, ami eltompította minden érzékem, de végül nem voltam elég erős, lehúzott a mélybe, és nyugtalan, zaklatott álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy reszketek, és valamit rám terítettek. Mikor megláttam magamon Harry pólóját, és oldalra pillantva a gyönyörű, hibátlan, izmos felsőtest töltötte ki a látóterem, hálásan elmosolyodtam.

– Meg fogsz fázni – sóhajtottam lemondóan, de azért tovább vigyorogtam, és fellöktem magam az ülésen, hogy egy finom puszival jutalmazzam Harryt.  

– Kibírom – nyögte, és hozzám bújt, hogy egy puszit cuppantson az arcomra. Tetszett a kedveskedése, de az, hogy nem voltam benne biztos, meddig lehetünk együtt, meddig élvezhetem azt, hogy megkaptam őt, valósággal tönkretett és pokolba taszított.

– Nos, gerlicéim – vigyorgott ránk Ian. – Öt perc és megérkeztünk. Lenyűgöző a villa, én mondom, igazi paradicsom. Kár, hogy inkább pokolként fogható fel… – húzta el a száját. A kocsi lassítani kezdett, és murva pattogott a kerekek alatt. Kibújtam Harry öleléséből, és finoman oldalra húzódtam, lehámozva magamról a pólót, majd feléje nyújtottam.

– Vedd fel – biccentettem. – Szükséged lesz rá! – Egymásra néztünk, és hálásan elmosolyodtunk.

– Angyali vagy – cirógatta meg az orrcimpámat, majd átbújtatta magán a pólója fejét, és magára simogatta az anyagot. Mikor felnéztem, megláttam a hatalmas vaskaput, a föléje formált betűket, amelyek a HIDE BIRTOK feliratot adták ki. Élesen sóhajtottam. A mellkasomat összeszorította a félelem, de a kétségbeesés odáig fajult a lelkemben, hogy a pusztító űrön kívül semmi mást sem éreztem. Annyira elképesztően mélyre zuhantam, hogy már sírni sem tudtam. Semmi sem maradt bennem, totálisan kiüresedtem, egyedül a Harry iránt érzett, szüntelenül táplált zsongító, mélységes szerelem kapott helyet lelkem viharos tengerében. Még utoljára rászorított a kezemre, csókot lehelt a számra, és élesen nézett rám:

– Együtt megcsináljuk! – biztosított. – Ígérem, Louis! Esküszöm.

– Együtt – ismételtem, viszonozva az édes csókot. Az ujjaimmal beletúrtam göndör fürtjei hullámába, és szorosan öleltem.

– Befelé! – pirított ránk Ian. Andrew – a sofőr –, lassú léptekkel ért be minket. Dús, sötétbarna haja volt, és a szeme alatt pár nevetőránc futott, bár most kisimulva pihentek. Égszínkék szeme pár pillanatig végigmért bennünket, majd előkapta a mobilját és tárcsázott egy számot.

– Itt vagyunk, uram. Minden készen áll – jelentette ki kategorikusan, majd bontotta a vonalat. Néhány másodperc zaklatott csendet követően a vaskapu nyikorogva megmozdult, majd kitárult. A szívem őrült dobogásra váltott. Úgy éreztem, azonnal kiszakad a mellkasomból. A szeme előtt minden élesebbre váltott. Széles, kavicsos út tárult döbbent tekintetem elé – amelyen akár két kocsi is simán elfért egymás mellett –, két oldalt fenyőfákkal szegélyezve, és az út szélén pár méterenként egy-egy lámpa halvány, homályos fénye tompította az éjszaka sötétjét. Elindultunk a téglalap alakú, fekete zsindellyel fedett ház irányába. Barnára volt mázolva, és a hatalmas ablakokon fény szűrődött ki. Éreztem a feszültséget, ami a kis társaságunkban támadt, és nagyokat nyeltem, hogy legyűrjem a sokkot. Harry némán, szótlanul lépkedett mellettem. Egyetlen hangot sem hallatott – még a lélegzését sem észleltem. Árnyként suhant előre.

– Jó lesz minden – biztosítottam sokadszorra. Jó volt többször kimondani. Abban bíztam, hogy így talán valóban beteljesül, bár nem hittem én már a gyerekmesékben. A kőkemény valóságban léteztünk. – Remélem – tettem hozzá fojtott hangon. A lépcsőfeljárón úgy lépkedtem fel, mintha egy kötél lenne a derekamra tekeredve, és valaki visszafelé próbálna rántani. Minden lépés kínszenvedés volt. Mikor felértünk, még utoljára átkaroltam Harryt, elmorzsolva egy előszemtelenkedő könnycseppet.

H.

A hüvelykujjammal leitattam Lou bánatos arcáról az előszivárgó könnycseppet, és utoljára vontam magamhoz. Elképesztően, őrülten erősen.

– Szeretlek – néztem rá. – Ezt soha ne feledd…

– Én is téged, Hazza – hintett csókot a számra. Ian – a kibaszott idióta – megpaskolta a vállamat, majd szúrósan nézett ránk.

– Elég legyen! – motyogta. – Bemegyünk. – Andrew mögöttünk állt, csöndesen figyelte, ahogy Ian felvezeti a kezét az ajtón, majd ráfonja az ujjait az aranyszínű kopogtatóra. Erősen dörömbölt.

– Pillanat – érkezett a mély, ismerős, riasztó hang az ajtó túloldaláról. Nem akartam hinni a fülemnek, el akartam süllyedni, le, valahova mélyre, a sötétségbe, a saját bánatomba, távol innen és a helytől. Sosem jártam még itt, de a hang… a hang felborzolta az idegeimet, és görcsbe rántotta minden porcikámat. Mardosó könnyek tolultak a szemembe, és nem tudtam felszólalni, pedig akartam. Ordítani. Üvölteni. Jajgatni. Átkozódni… Mikor kinyílt az ajtó, és megláttam a küszöb túloldalán álló rendületlen, határozott kiállású és kemény pillantású férfit, térdre rogytam.

– Nick nagybácsi? – zokogtam, bár a kérdésnek indult mondandóm sokkal inkább sziklaszilárd kijelentésbe csapott át. – Hogyhogy? Mi lett a vezetékneveddel? Hide?

– Sok minden történ, mióta nem találkoztunk, Harry – felelte érzelemmentes hangon. – Megházasodtam, évekkel ezelőtt, és a bátyád megrontotta az egyetlen kislányomat, Kimberly-t. A gyerek miatt a sulival is felhagyott. Egy roncs. – Mikor rádöbbentem, hogy már semmit sem ér a tervünk, hogy felismert, hogy már nem tudjuk elhitetni vele, hogy Blake vagyok, belém csapott a rettegés… Mire készül? Alkalmam sem volt megtudakolni, mert előkapta az övébe rejtett pisztolyt, és gondolkodás nélkül puffantotta le a két segédjét. Andrew élettelenül borult hátra, lebucskázott a lépcsőn, és Ian vérben úszó, felszakadozó hörgésektől rángatózó teste is követte az övét – egymáson értek födet, és pillanatok múlva elhaltak jajveszékelő hangjaik. Megdermedtek. Két élet véget ért.

– Ezt sosem gondoltam volna rólad… – nyögtem fojtottan, még mindig az előbbi történések döbbenetében. Louis szorosabban húzódott hozzám, átkaroltam a derekát, és már cseppet sem lepleztem az iránta való ragaszkodásom. Feltámadt bennem a védelmező ösztön, de nem sokat ért. Most Nick uralkodott. Szőke, zsíros hajába ősz tincsek keveredtek. Mikor utoljára láttam, a füle tövéig ért, most már a vállát söpörte és hullámosan takarta el az arca két oldalát. Zöld szeme kutatóan mért végig, miközben a kezével végigsimított borostás állán. Az arca meglepően barázdás volt, mélyen napbarnított, de az a fakó barnaság, ami az öregedést, nem pedig az életerős ember képét sejteti.

– Ó, Harry – sziszegte. A mutatóujjával határozottan körözött az arcom előtt, majd az ajtó felé intett. – Gyertek be! Hm… töprengenem kell, mit tegyek veletek. – Ahogy beléptünk, megcsapott a ház melege, erősen és áthatóan, de nem tudtam élvezni a kellemes forróságot, mert a félelem sakkban tartott. Takaros, egészalakos tükörrel ellátott előszobába léptünk, mindent a kávébarna és bézs szín uralt, és ezt követően egy alacsony boltív alatt egy előtérbe toppantunk be, előttünk egy széles, falépcsősor, két oldalt pedig pár lépcsőfokos lejáró az amerikai konyhába, amit egybekötöttek az ebédlővel, balra pedig a széles, tágas nappaliba. Nick arra intett a fejével, mi pedig hangtalanul követtük.

– Egy cigit? – nyújtotta felém a Marlborós csomagot. Megráztam a fejemet, de azért biccentettem.

– Majd később – szűrtem a fogaim között –, talán.

– Nem akarlak megölni, Harry – szögezte le. Nyomban fellélegeztem, de túlságosan hamar elkönyveltem a túlélést, a sikert. Nick összehúzta a szemét.

– Utálom, ha a családban olyanra vetemedik valaki, hogy a saját vérét legyilkolja – nézett rám jelentőségteljesen, bennem meg körvonalazódni kezdett a terve. – Viszont – pillantott Louis irányába –, ő egy senki. Nem tartozik hozzánk.

– A szerelem hozzá fűz! Az egyik legerősebb kötelék – csattantam fel erélyesen, és az ölembe vontam Louis remegő testét. Éreztem a félelmét, a pánikja átragadt rám is.

– Amíg eleget teszel a kéréseimnek, nem esik bántódása. Értsd meg! Blake-nek bűnhődnie kell, és a bosszút nem én fogom levezetni rajta… hanem a feleségem, de ő most üzleti úton van, Kim pedig egy barátnőjénél alszik. Minden tiszta, hogy megbeszéljem veletek a következő lépéseket…

– Szóval utána elengedsz? – tértem a lényegre. A kérdés már másodpercek óta a nyelvem hegyén égett, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, gyorsan kicsúszott a számon.

– A fiú marad – bökött Lou irányába. Határozott él csillant a szemében. – Nem alkudozom ezzel kapcsolatosan. Kell a biztosíték!

– Nem gondolod, hogy egy kicsit áruló és álszent vagy? Nyomokban pedig megalkuvó? – köptem a szavakat dühösen. Nick levegőért kapott. Hm, ezek szerint hatással vannak rá a szavaim! – Azt állítod, hogy családban nincs gyilkolás, akkor meg miért akarod megkaparintani az ikertestvérem? Kétlem, hogy csak egy esedékes, „tanító” beszélgetés erejéig… Ráadásul már összeházasodtál Kate-tel, így ha a nő tesz valamit vele, az ugyanúgy családon belül lesz. A te családod már az övé is. Ez így megy, Nick.

– Igazad van, de még mennyire! Csakhogy Blake vétkezett. Te nem – erősítette meg az álláspontját. – Egyelőre. Nem esik neked bántódásod, sem pedig a kis szerelmednek, ha eleget teszel nekem és a szabályaim szerint játszol. Világos?

– Mint a nap – bólintottam egyetértően. – Azért ügyesen kijátszottad magad. Arra értem, hogy Blake sosem tudta, hogy Kim a családba tartozik, nem igaz? Mármint nem tudta, hogy éppen a nagybátyja lányát, az unokatestvérét rontja meg hancúrozás közben…

– Pontosan – biccentett. – Éppen ezért fogja meglepetés érni, mikor kiderül. Egyelőre csak egy védelmező apának gondol a nagyvilágból. Ezért lesz könnyű idecsalogatnod. Úgy teszel, mintha kijutottál volna, elhívod egy találkozóra, én kézzel írok egy levelet, amit átadsz neki, és a célban hatalmas bosszú lesz… Már alig várom! Kate, a feleségem is oda lesz érte… – kacagott fel gúnnyal és bosszúval fűszerezett hangon. – És Harry – nyomatékosította. – Lehet, hogy én sem vagyok tisztességes, de az, amit Blake tett, még undorítóbb. Kim elmondott mindent. Ő nem akarta, és mikor Blake szerelmet vallott neki, fejvesztve menekült. Kilenc év sok idő. Az istenért! – fakadt ki dühös hangon. – A tizenhat éves lányomat rontotta meg egy huszonöt éves férfi. Ezt nem hagyhatom szavak nélkül. Ahogy tettek nélkül sem. A bosszúm minden egyes nappal erősebben lángol bennem… – suttogta elszántam, és a szemében láttam, hogy igazat beszél.

– Lehet, hogy őrültség és fogva tartasz… – néztem Nickre, majd a pillantásom Louisra vezettem –, de így nagyobb az esélye, hogy túléljük – mondtam sokkal inkább a szerelmemnek és magamnak, mint Nicknek, majd forró csókban forrtam össze Louis-val, és hálásan belesüppedtem erőt adó ölelésébe.

– Khm – köszörülte meg a torkát Nick zaklatottan, és láttam rajta, hogy zavarba jött. Új volt ez neki, gyanítottam, hogy még sosem látott melegeket. – Lesz saját hálószobátok. Ezt tartogassátok a zárt ajtók mögé, ha kérhetlek. – Beleegyezően biccentettünk, és elhatároztam, hogy eleget teszek minden kérésének, míg épségben vagyunk és Lounak sem esik bántódása, hogy a tetteimmel és a munkámmal megvásárolhassam magunknak az örök szabadságot és az utat a közös jövőnk felé…

L.

A hálószobában rávetettem magam, és addig csókoltam, míg a szüntelenül vibráló kín csillapodott a lelkemben, és mikor pár orgazmus után kifulladtan dőltünk hátra, kényelmesen fészkelődtem Harry ölelésébe. Az őrült hiányérzet eltűnt a lelkemből, és örültem, hogy velem lehet – elszomorító helyzetünk ellenére is.

– Ezt gyorsan lerendeztük – mosolygott rám szélesen. A hüvelykujjammal végigsimítottam puha, rugalmas bababőrén, és belebámultam áthatóan zöld szemébe.

– Ígérem, hogy kijutunk – biztosított az este folyamán már sokadszorra, és engedtem, hogy az ujjai a hajamba mélyedjenek. Lassú, érzéki mozdulatokkal masszírozta a fejbőrömet, és minden érintés felért a mennyországgal. Hevesen dobogó szívvel feszítettem a hátam meztelen mellkasának, és az ujjaimmal a combja belsején köröztem.

– Te kis telhetetlen – ragadta meg a csuklómat. – Ha így folytatjuk, holnap reggelre a farkam helyén egy hatalmas seb lesz. Úgy érzem, hogy édes kínban vibrál az egész… – motyogta szex utáni rekedtes hangon. Elmosolyodtam, hogy sikerült ennyire kifullasztanom, és véget vetettem a mozdulatnak; helyette összekulcsoltam az ujjaink.

– Félek a holnaptól – vallottam be csüggedten. Nehezemre esett, de megtettem.

– A holnapban mindig egyvalami jó van – suttogta Harry a bőrömbe. Korábban kinyitottuk az ablakot, és most kellemesen fürdőztem Harry testmelegében, mivel a beáramló éjszakai hűvösségtől lassan fázni kezdtem. – A holnap egy új esély. Egy újabb reménysugár. Egy út a jó felé. Valami, ami mindig van, míg élünk. Biztosít arról, hogy van miért felkelni, van miért küzdeni. Ezt tartsd észben, szerelmem – csókolt a nyakamba, és a bőrömön éreztem a mosolyát. – A holnap a mi megmentőnk.

Sziasztok! Ez kiváltképp hosszúra sikeredett, és remélem, izgire is, úgyhogy várom a visszajelzéseket! Pár héttel ezelőtt úgy voltam, hogy talán nem szeretitek ezt a blogomat és be kéne zárni érdeklődés hiánya miatt, de mivel sok ötletem jött a történethez, tuti megírom, aztán kezdek vele vmit. ;) ;) Köszönet mindenért. :) Várom a komikat. Sam xXx Szeretet!!!! HDawn, ismét sokat tettél értem :) Remélem, még nem unod a folytonos hálálkodásom. :) Van miért. ;) :P