I. rész

Sziasztok! Ez lenne az új blogom, ami kivételesen most nem wattpadon lesz fent, hanem bloggeren! Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és lesz, aki majd kifejti a véleményét, amit előre is nagyon köszönök! <333 Sam xXx

H.

Középsulis lehettem, amikor rájöttem, hogy a női mellek annyira vonzanak, mint egy focilabda. Ki akartam szabadulni a családom fogságából, fel akartam vállalni a másságom, hiszen büszke voltam rá, ez azonban nehezen ment két katolikus, istenhívő szülő fegyelme alatt. Én világéletemben úgy tartottam, ha van Isten, akkor ő éppúgy elfogadja a melegeket is, mint a heteroszexuális embereket, hiszen mindenki szívügye, hogy kit választ magának, hogy elnyerje a boldogságát. Épp a kávémat szürcsöltem, és igyekeztem egyensúlyban tartani a mellkasomhoz szorított tankönyveim meg a tetejére pakolt, papírzacskóba gyömöszölt pékárum, amikor valaki csúnyán belém szaladt az egyetemi folyosón lévő férfi vécéből kifelé jövet. A hirtelen becsapódás döbbenetében és az egyensúlyvesztésem hiányában minden a padlón landolt, a lábam előtt, én meg mogorván bámultam a szétguruló sajtos pogácsáimat, olyan kétségbeesett sóvárgással és éhséggel, hogy minden bizonnyal szánni való lehetett az arckifejezésem. A baj okozója megköszörülte a torkát. Ekkor néztem feléje életemben először. A letaglózó látvány elfeledtette velem a kajám maradékát, mindent, csak néztem és bámultam rá, mint borjú az újkapura. Gyönyörű, világosbarna fürtök ölelték körbe a srác arcát, fekete keretes szemüveg tette vonzóvá makulátlan, rózsaszín bőrét, és duzzadt, halványpiros ajka szóra biggyedve meredt rám. A fiú megszólalt. Én meg lebénultam.

– Ne haragudj – motyogta szabadkozva. – Ez a hét kész szerencsétlenség… Nem is tudom, mi van velem… – Gyorsan megfordult, hogy elkezdje felkapkodni a tankönyveimet, és ahogy lehajolt, formás kis feneke megvillant előttem. Visszafojtottam a lélegzetem, hogy palástolni tudjam feltámadó izgalmam, és elnyomtam a torkomba költöző nyöszörgést.

– Louis vagyok – mutatkozott be, miközben fél kezével a mellkasához szorította a tankönyveim. Halványkék, már-már fehérnek tetsző inget viselt, lazán begombolva, és jól láthatóan megfeszült a karizma, ahogy a cuccaimat ölelte. Jó nagyot nyeltem, és kezet ráztam vele. – Louis Tomlinson.

– Harry Styles – nyögtem ki átmeneti zavaromban. – Örülök. Mit tanulsz? – Beszélnem kellett. A beszéd mindig segít. Eltereli a sötét gondolatokat. De még mennyire. Hogy ő… előttem… térden… Gyorsan megráztam a fejem, és pislogtam kettőt, hogy elűzzem a szemhéjam mögött megelevenedő képeket.

– Fogorvos szeretnék lenni – felelte elszántam. A hangjából kiéreztem, hogy már most csodálattal viseltet a jövőbeli munkája iránt. Elmosolyodtam. Az én számat is meggyógyíthatnád… Majdnem félrenyeltem a gondolattól, amit végül egy apró köhintéssel lepleztem.

– Micsoda meglepetés – kacsintottam rá. Csak ekkor tűnt fel, hogy sokkal alacsonyabb nálam, és ez valahogy… ez is olyan rohadtul vonzó volt, mint minden más vele kapcsolatban.

– Én is – feleltem. – Másodéves vagyok, bizonyára ezért nem találkoztunk még – jegyeztem meg fellelkesülten.

– Én pedig harmadéves – kacsintott. Fogadni mertem volna, hogy elsős, és ahogy ezt kiejtette, nyomban széles vigyor húzódott az ajkamra.

– Hm – mosolyogtam. – Az jó. Nagyon. Jó. – Már éppen indultam volna az ellenkező irányba, amikor fürge kis ujjaival utánam kapott.

– Hé – kiáltott utánam, bár meglehetősen közel voltam hozzá. – A konferenciában leszünk. Ma délután választják ki azokat a tanulókat, akik külföldre mehetnek gyakorlatozni. Gyere! – Halk léptekkel somfordáltam utána, és mélyen legbelül képtelen voltam leküzdeni a görcsöt, és az izgalmat, ami telepumpálta az ereimet vágyakozással. Komolyan kezdtem beijedni magamtól. A dolgok… rossz irányba haladtak.  

Louis-val éppen az utolsó pillanatban érkeztünk a konferenciaterembe. Már teljes félhomály uralkodott, vakon baktattunk a széksorok között, elnézést motyogva, miközben mindenki félrehúzta a lábát, hogy utat engedjen nekünk. Apró kis lépteit figyelve, mosolyogva követtem, és a fejemet lehajtva baktattam előre, hiszen már így is megvilágított bennünket a kivetítő éles fénye.

– Elnézést – suttogtuk egyszerre, és sajnos már csak az utolsó széksor végén találtunk két üres széket. Igyekeztem oldalra húzódni, hogy kiessek a hatóköréből, de a közelsége rögtön őrült erővel hatott rám. Forróság lobbant a gyomromban, ezt követve pedig vagy százezer pillangó kelt életre a hasamban.

– Két hetetek volt beregisztrálni a programba – hangzott fel a rektor keserű, dohánytól rekedtes hanga, és a teremben lévők egy emberként tekintettek a színpad irányába. Én is feszült figyelemmel pásztáztam a pódiumra fellépő idős férfit; lazított a gallérján, majd szorosan a kezébe vette a mikrofont. – Reméljük, hogy sokak érdeklődését sikerült felkeltenünk ezzel az egyetem által támogatott utazás lehetőségével, és a beérkezett jelentkezések alapján, ezt bátran ki is jelenthetjük! – Mosolyogva végigtekintett a széksorokon gubbasztó tanulókon, majd előhúzott egy borítékot az öltönye belső zsebéből. – Mivel csupán csak huszonhárom helyet tudunk biztosítani felügyelőtanárral együtt, nagyon szűkös a dolog – tájékoztatott bennünket. – A legjobban tanuló diákjainkat választottuk ki – tette hozzá. – Hiszen fontosnak tartjuk azt, hogy elsősorban azok készülhessenek jobban rá a vizsgákra, akik megfelelő teljesítményt nyújtanak évközben is! – Kicsit elkeseredtem, hiszen az első félév vége felé közeledve eléggé megcsappantak a jegyeim, ez betudható volt az otthoni konfliktusaim miatt is, mert számtalanszor előfordult, hogy a viták helyett elfutottam barátokhoz, beugrottunk bárokba, vagy egyszerűen csak olyan állapotban voltam, hogy hanyagoltam a tanulást. Így, november vége felé, amikor már rohamosan közel vannak a vizsgák, és hamarosan félévzárás van, kénytelen leszek beletaposni, ha nem akarok pótvizsgákat tenni. Olyan erősen markoltam a szék karfáját, hogy észre sem vettem, hogy a térdem időközben a Louis-éhoz ért.

– Bocsi – motyogtam, mire csak egy fojtott félmosolyt küldött felém, aztán máris visszafordította a tekintetét a rektor felé. Elhúztam a számat, mert nem tudtam megfelelően értelmezni a reakcióját, és közben fel is hangzott az első név.

– Niall Horan – kiabálta diadalmasan a rektor segédje, egy szőke, alacsony, feszes elefántcsontszín ruhát viselő hölgy. A szőke srác elszánt léptekkel ugrándozott fel a színpadra, és még a távolból is tökéletesen láttam az arcára kiülő boldog mosolyt.

– Köszönöm szépen – rázott kezet a rektorral, majd színpad széléhez sétált. Idegen nevek hangzottak fel, amelyek ismeretlen, általam még soha nem látott személyekhez kapcsolódtak. Kezdtem elveszíteni a reményem, és láttam Louis-n is, hogy egyre idegesebb, csüggedt arckifejezéssel fészkelődött mellettem.

– Louis Tomlinson – szólalt fel a közvetítő hölgy, olyan halkan, mégis élesen kiejtve a nevet, hogy beleborzongtam. A kezem ösztönösen nyúlt az övé után, bátorítóan megszorítva. Fogalmam sem volt, hogy azért döbbent le, mert éppen őt szólították, vagy inkább azért, mert az érintésem által szikra keletkezett köztünk. Másodpercekkel később már elszánt léptekkel viharzott a rektor felé. Fellépve hálásan megrázta a férfi kezét, majd egy apró csókot hintett a szőke hölgyemény arcára. Abban a percben – megmagyarázhatatlanul és okvetlenül – rémesen irigyeltem azt a nőt, bár a sóvárgásom forrása valamilyen ismeretlen helyről eredt a lelkemben, mégsem visszakoztam. Ezután újabb őrült percek következtek. A tenyerem izzadt, és komolyan mondom, a sok év, amikor otthon hallgattam az esti imákat, amikor bömbölve mondtam ellent, és nem voltam hajlandó apuval vagy anyuval ismételni, most megtették a hatásukat. Némán fohászkodtam magamban, olyan erősen összeszorítva az ujjaim, hogy azt hittem, elpattannak a csontjaim.

– Liam Payne, Zayn Malik…

A neveknek nem volt vége, bár nem számoltam magamban, hány fennmaradó hely lehet még, tudtam, éreztem, hogy a vége felé járunk. Egyre több tanuló gyűlt a színpadra, hosszú sorban, eltelve a magabiztosság édesen megnyugtató, kaotikus érzésében. Egész végig nem bírtam kiverni a fejemből a tudatot, hogy jobb lett volna évközben tanulni. Ott állhattam volna Louis mellett. Szó szerint.

– És végül, de nem utolsó sorban – dünnyögte a szőkeség, akiről időközben kiderült, hogy Lisbeht a neve –, csatlakozhat hozzánk Jess Rothberg is! – Annyira hittem benne. Jess volt a huszonegyedik diák, aki bejutott, ami azt jelentette, hogy már csak egyetlen hely maradt… Az agyamban felkapcsolt a vészvillogó, és a fejemet a térdem közé hajtottam, hogy csillapítsam az elmémben feltámadó zúgást, ami szétmorzsolta minden ép és valamire való gondolatom. Ezt elbuktam. Elbuktam. Ez a tudat, na meg az, hogy kimaradok valami baromi jóból, összeroppantott. Rám zúdult minden fájdalom, ami az elmúlt időben történt, az érdektelenségem a dolgok iránt, hogy nem tudom rendesen megszervezni az életem, hogy a szüleimmel nem őszinte a kapcsolatom, és hogy a nővérem a saját útját járja, gyakorlatilag teljesen kirekesztve az életéből.

– Kimani Cross – hangzott el az utolsó név is. Dermedten bámultam a színpad irányába. Boldog arcok néztek vissza rám, és a levegőben ott volt annak az ígérete, hogy ezt én is mind elérhettem volna. Képes lettem volna rá. Képes.

– Kedves hallgatók! – lépett előre a rektor. A hangjában volt valami különös él, ami felkeltette a kíváncsiságom, és újult erővel néztem feléje. – A tanárok együttes szavazata alapján úgy döntöttünk – habár az orvosi kémiából szerzett jegyei elég elkeserítőek –, hogy adunk egy esélyt a tanulásra Harry Styles-nak is! Huszonharmadikként csatlakozhat hozzánk! – Az eszem eleinte fel sem tudta dolgozni a hallottakat, csak mozdulatlanul, némán emésztettem mindazt, amit hallottam. Mégis megcsináltam! Bejutottam! Sikerült! Örömujjongás lett úrrá rajtam, és a fejemben diadalmámor kergetőzött. El sem hiszem… Úgy lépkedtem feléjük, mint egy bedrogozott nyuszi. Valósággal szökdécseltem, ami elég fura látvány lehetett egy huszonegy éves fiútól. Fellépve összeakadt a pillantásom Louis-éval, hirtelen elkapta a fejét, ami kicsit lehorgasztott. Annyi hálát rebegtem a rektornak és Lisbeth-nek, hogy a végén már fájt a torkom, kapart a nyelőcsövem a sok beszédtől.

– Holnap délután megkapjátok a részletes tájékoztatót az úttal kapcsolatosan. Rajta lesz a programterv, a szállással kapcsolatos tudnivalók, valamint mindenkinek kötelezően választania kell magának két szobatársat, mivel a bérházban nincs elég hely ahhoz, hogy mindenkit külön szobában szállásoljunk el! – sorolta fel Lisbeth. A rektor időközben észrevétlenül eltűnt a színpadról, és a diákok is kezdtek lassan kiszállingózni a teremből. Kifelé igyekezve egy halk hang késztetett megállásra.

– Harry – nyekeregte Louis. Azt hittem, hogy sokkal boldogabb lesz, most, hogy beteljesült a vágya, helyette pedig tanácstalanságot láttam az arcán. – Köszönöm.

– Mit? – A tekintetünk összekapcsolódott, és kimondatlan érzelmek kavargását láttam benne. Nem értettem magamat, de őt sem.

– Azt a pici bíztatást, amit tőled kaptam. – Bólintottam, aztán a lépteimet megszaporázva, sietve távoztam. Nem néztem hátra.

L.

Délután a dolgozószoba íróasztalán ért az ébredés, és ahogy megmozgattam a kényelmetlen póztól, valamint az alvástól elgémberedett porcikáimat, a könyökömmel sikeresen levertem a csészémet, amiből az éjszakai kávém maradék a nadrágomra csorgott. Dühösen szitkozódtam, és legszívesebben belebokszoltam volna a forgószékem karfájába. Na, fasza… Oda a legújabb fehér nacim. A fejemben Harry szavai és a távolodó alakja kergetőzött, nem bírtam elűzni a képeket. Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, hová fajulhat a dolog. Életemben először képtelen voltam valamiről ésszerű megállapítást tenni. A telefonom tüntetőleg megcsörrent, emlékeztetve, hogy ideje a figyelmem arra a személyre szentelnem, aki az életem értelme.

– Drágám – csendült a vonal végéről Alice hangja. A keserű bánat hirtelen tovatűnt, sikerült ellazulnom. – Hogy vagy?

– Remekül – feleltem. – Még mindig a tegnap varázsában fürdőzöm. El sem hiszem, hogy beválogattak! – Úgy mondtam ezt, mintha csak egy egyszerű tévéműsorról lenne szó, közben pedig a fél életem volt a tét. A fogorvosi egyetem elvégzése után mindenképp akartam egy magánpraxist. Apu jóvá is hagyta, és megígérte, hogy a sikeres diplomaosztóm után átadja nekem a megspórolt pénzét. Anyu kevésbé volt lelkes. Ő mindig arról álmodozott, hogy inkább az irodalom felé hajlok. Én tudtam, hogy mit akarok, és igyekeztem áttörni minden akadályon, hogy megvalósíthassam.

– Jack hogy van? – kérdeztem. A kisfiamra gondolva ismerős melegség töltötte el a szívemet, és áhítozva vágyakoztam arra, hogy a karomba zárhassam, bár jól tudtam, hogy ez még egy ideig nem lesz lehetséges. A téli gyakorlat több mint egy hónapos, jócskán öthetes, és még a karácsonyom meg a szilveszterem is fel kellett áldoznom a cél érdekében.

– Hiányzol, folyton rólad beszél. Nehezen viseli – mondta Alice. Éreztem a szomorúságát, és az én szívem is fájdalmasan összeszorult. Nehéz volt távol lenni tőlük. Alig vártam, hogy újra velük lehessek. Tudtam, ha vége a tanévnek, nem csak Jack születésnapja, hanem az Alice-szel való közös esküvőnk is vészesen közelegni fog. Odakint eső kopogott a háztetőkön és ablakpárkányokon, a monoton dallam még inkább lelombozta a kedvem. Alice megköszörülte a torkát.

– Fura vagy ma, Louis – motyogta.

– Nincs semmi, fáradt vagyok, édesem. Neked hogy telt a napod?

– Őrült rohanásban. Az ügyfelek teljesen felbolydultak a bankban…

Vettem egy mély lélegzetet, majd megszólaltam.

– Ilyen ez a nap – suttogtam, közben igyekeztem keríteni egy rongyot, amivel feltörölhetem a kiöntött kávét.

– Később beszélünk – mondta Alice. A hangja elhalkult, a háttérből léptek zaját hallottam, de valahogy nem volt erőm ahhoz, hogy rákérdezzek, hol van. Bíztam benne. Mindenkinél jobban. Valószínűleg a házvezetőnő serénykedett körülötte. – Szeretlek!

– Én is téged – feleltem. – Mindennél jobban! – Miután letettem, gyorsan ellenőriztem az e-mailfiókomat, és meglepően tapasztaltam, hogy megérkezett a programismertető. Röptében átfutottam, majd elkezdtem készülődni. Igaz, hogy még volt két napom bepakolni, de már annyira égett bennem a vágy, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Kiválogattam a legszükségesebb ruháimat, rendszereztem őket, próbálva úgy pakolni, hogy a végén ne kéttonnás legyen a bőröndöm. Szortírozás közben alkalmam jutott részletesebben is átgondolni a programokat – szerettem volna Harryt és Niallt felkérni, hogy legyenek a szobatársaim, de nem akartam tolakodó lenni. Épp a felmosó vödörrel bíbelődtem a konyhában, amikor csengettek. Az egész padló ázott a víztől, de sietnem kellett, mivel az illető háromszor is jó erősen megdöngette az ajtómat, arról nem is beszélve, hogy az ujját valószínűleg a csengőgombhoz ragasztózták.

– Jövök már, pillanat – kiabáltam, mert kezdett az agyamra menni a dobhártyaszaggató ricsaj. Már ziháltam a fáradtságtól, a homlokomon izzadtság csorgott végig, amikor ajtót nyitottam és megpillantottam Harryt. Egy szürke izominget viselt, a vállára lazán feldobva egy fehér törülközővel, és a bicepszén jól láthatóan izzadtság gyöngyözött. Valószínűleg futni volt. Olyan nagyon meglepődtem, hogy szólni sem bírtam. Elcsodálkoztam, honnan tudhatja a lakcímem, és ami még inkább birizgálta az elmémet, hogy vajon mit keres itt? Harry lazán az ajtófélfának dőlt, nem is próbálta leplezni, hogy végigmér, tágra nyílt szemei lazán feltérképezték a testem.

– Nagy munkában? – kacsintott rám. A szívem egy pillanatra kihagyott.

– Csak takarítottam – feleltem hűvösen, mert az eredeti hangszínem még fényévekre volt a döbbenet hatása miatt.

– Gondoltam, beugrok. Hoztam egy kis sütit – mutatta fel a kezében tartott fehér papírdobozt. Hálásan átvettem, és a fejemmel intve invitáltam be a kis albérletembe.

– Hé, hé, srácok… – üvöltötte valaki, mintha a halál elől menekülne, én meg azonnal visszafordultam a dobogó léptek visszhangjára. – Ne zárjatok ki… Te tökkelütött Styles, mondhattad volna, hogy én is jövök… Közel sem vagyok olyan jó futó, mint te. – Niall megtorpant a lépcsősor tetején, a kezeivel a térdére támaszkodva igyekezett csillapítani karcosan csengő lélegzetét. Az arca vörös volt, mint egy pipacs, és a tüdeje sebes ütemben emelkedett fel-alá. Harry a tenyere mögött kuncogott. Felajánlottam Niallnak, hogy vegyen egy hideg zuhanyt, mi pedig megvárjuk a nappaliban, és feltehetőleg nem faljuk fel előle az összes sütit. Mielőtt elindult volna, gyorsan magához vett három fánkot a zacskóból, mi meg röhécselve figyeltük, ahogy benyomul a fürdőbe, magára zárva az ajtót.

– Nem százas a gyerek – kuncogott Harry, én meg beleegyezően bólintottam.

– Arra gondoltam, hogy lakhatnánk együtt. A kurzus ideje alatt – nyögtem ki, mert jobb volt most feltenni a kérdést, mint később.

– Nem rossz ötlet – kacsintott Harry. Hosszú, zongoristaujjait összefűzte az ölében, a térdét igyekezett betuszkolni a kanapé és a dohányzóasztal közötti kis részbe.

– Bunkó – szűrődött a fürdő felől egy roppant erélyes hang. – Harry… arról volt szó, hogy ezt együtt beszéljük meg. Ne már, hogy mindenből kihagysz…

– Horan… Louis hozta fel a témát – felelte vigyorogva Harry. – Én csak közreműködtem – nézett felém egy félmosoly kíséretében, amitől a szívem megint félreütött. Komolyan eltűnődtem, hogy mi bajom lehet, de nem jutottam érdemleges következtetésre. Öt percbe sem telt, mire Niall egy kék törülközőt a dereka köré tekerve, bizarr mosollyal az ajkán lépet ki a mosdóból.

– Bocs, srácok, de olyan melegem van, hogy egy kicsit meztelenkedem…

– Tudod, hogy mindig is fel akartalak szedni, te csődör – vihogott Harry, és felállt, hogy megpaskolhassa Niall mellkasát.

– Mizu van Nick-kel?

– Semmi. Megmaradt bunkónak.

– Ki az a Nick? – kérdeztem kíváncsi éllel a hangomban, hiszen kezdtem teljesen kirekesztettként érezni magam.

– Harry volt barátja – magyarázta Niall. Pislogtam párat, mert nem egészen értettem, ezért átfogalmaztam.

– Vagyis a haverja?

– Nem – jelentette ki Harry. – Meleg vagyok.

Nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem, mintha kivágták volna a nyelvem. Harry Styles… meleg. Meleg. Meleg. Az arcom akaratlanul is elfintorodott – habár nem akartam megbántani, és igazából nem is volt semmi bajom a másságával –, Harry sértett pillantása mégis lenézően szaladt végig rajtam. Azonnal rámarkoltam a telefonomra, és a konyhába szaladtam, hogy tárcsázzam Alice-t. Az egyetlen személyt, aki fontos számomra. Így van. Egyedül csak Alice fontos nekem. Csak ő. Alice.