III. rész

Halihó! Huh, tudom, hogy gyors a tempó, 

de megszállt az ihlet... Már tudom is az első évad végét, és

így nehéz megálljt parancsolni az írásban magamnak...

Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!! Innentől

aztán igazán beindulnak a dolgok ;);) Köszönöm szépen az előző részekhez 

érkezett komikat, valamint az új feliratkozókat! Jó olvasást! Sam xXx
Szeretet!!!

L.

Nyöszörögve megmozdultam, az arcom eltorzult a karomba sugárzó villámfájdalomtól. Fel sem tűnt, hogy egész éjjel rajta aludtam. Olyan érzés volt, mintha apró hangyák hemzsegnének a bőröm alatt. Boldogan nyújtottam ki a kezemet, kényelmesen szétterülve az ágyamon, és csak ezután villantak be a tegnap este képei. Harry. A hazaérkezésünk. Ő… az ágyamban. A közelsége. Megráztam a fejemet, a tenyeremet a homlokomra tapasztottam. A fejbőröm lángolt a forróságtól, és szűnni nem akaró sajgás támad a koponyámban. Óvatosan oldalra pillantottam, görcsös érzéssel a gyomromban, de Harry helyett csak az itt-ott gyűrődésfoltos lepedőt láttam meg. A paplant teljes egészében eltulajdonítottam, a párnája kisimítva hevert a támlánál. Lepillantottam a padlóra, de ott sem találtam. Valószínűleg lelépett. Keserűen mardosott a tudat, hogy egyetlen szó, vagy köszönés nélkül hagyott itt, de nem róhattam fel neki. Ma van az utazás napja – kólintott fejbe a tudat. A ruháim éppoly szanaszét hevertek itt-ott, mint két nappal ezelőtt, szinte semmit sem haladtam a csomagolással. A mobilom csörgése riasztott az elmélkedésből, és komolyan meglepődtem Alice nevét látva a kijelzőn, hogy mi okból hívhat ilyen korán.

– Szia, drágám – szóltam bele még álmos, kótyagos hangon. A tegnap este jócskán kiváltotta rajtam a hatását, úgy éreztem, mintha semmit sem aludtam volna. Erre még az is rátett egy lapáttal, hogy a buli pocsék volt. Jobb lett volna el sem menni. – Mindben rendben van?

– Louis – kihallottam a hangjából az ideges izgatottságot, meg még valami diadalmas büszkeséget, ami egyszerre riasztott meg és gondolkodtatott el. – Könnyebb lesz átvészelni a tanfolyamod időtartamát, mint gondoltam. Plusz pénzszerzési lehetőségként a főnököm, Matt felajánlotta, hogy szombatonként Atlantában dolgozhatok. Csodálatos, nem? – Először szólni sem bírtam, a mondandója sokkoló hatást váltott ki bennem.

– Biztosan megéri? – kérdeztem gyorsan, mielőtt elkezdhetett volna lelkendezni. – Akkor már péntek délután el kell indulnod, nem kevés utazással és izgalommal jár a dolog. Aggódnék.

– Nem kell félned – suttogta ellágyuló hangon. – Céges kocsival szállítanának bennünket, mert még két kolléganőm is elvállalta a részmunkaidős állást. Gyakorlatilag csak szombat reggel nyolctól délután háromig kellene dolgoznom, bőven jutna időnk találkozni. Matt beleegyezett abba is, hogy Jack is velem jöjjön. Ellesz velem a hotelben – zárta rövidre Alice. Túl sok információt zúdított rám, nekem meg kellett egy perc, hogy feldolgozzam – főleg az elmúlt éjszakám után.

– Hiszen ez csodálatos – próbáltam lelkesedést erőltetni a hangomba, nem túl sok sikerrel. Volt valami… valami szokatlan érzés a mellkasomban, mintha egy parazita befészkelte volna magát a bensőmbe, nem tudtam kiszorítani onnan, és ami leginkább meghökkentett: fogalmam sem volt, mi lehet, honnan eredhet az érzés. – Akkor már csak egy hét, és a karomba zárhatlak – tettem hozzá, hogy palástolni próbáljam semmilyen kedvem. A hangom közel sem csengett őszintén, de reméltem, hogy Alice nem kérdez rá a viselkedésemre. Nem tudtam volna magyarázatot adni rá, hiszen én sem tudtam meghatározni az állapotom.

– Szeretlek, Jack is puszikat küld – mondta Alice.

– Én is szeretem a kis csibészem. Légy jó, szívem. Szeretlek – bontottam a vonalat, és a fejemet a párna alá gyömöszöltem, mert semmi kedvem sem volt kikelni az ágyból, de a kötelesség arra ösztökélt, hogy megmozdítsam elgémberedett tagjaim. Egy gyors zuhany után minden ruhámat sikerült bepakolni, minden piperecuccot begyömöszöltem a táskákban fennlévő helyekre, és a konyhában összeütöttem pár szendvicset magamnak. Az indulást estére tűzték ki, ami nem is aggasztott, így legalább átaludhatom majd a nagy részét. Annyira kifáradtam, hogy mire kihordtam az előszobába a bőröndömet és a válltáskámat, csöpögött rólam az izzadtság, és a fejem olyan kába volt, mintha napok óta nem aludtam volna. Elképesztően elcsigázottnak tűnhettem, így nem vontam meg magamtól még egy kis pihenést. Beállítottam az ébresztőt este hatra, és úgy dőltem be az ágyba, mintha egy maratont futottam volna le. Nem telt bele sok időbe, hogy elnyomjon a kimerültség. Álmomban smaragdzöld szemeket láttam, és egy göndör hajú fiút, akinek az ajka csábítóan lebiggyedve, vigyorogva simult a nyakamra. Verejtékben fürödve ébredtem, és magamnak sem mertem beismerni mindazt, ami álmomban kísértett. Harry.

H.

A legjobb belátásom szerint cselekedtem, a reggel – vagyis a dél – mégis úgy ért, mintha fejbe ütöttek volna. Pislogva nyitottam ki a szememet, immár a saját ágyamban, a kedvenc kis ágyneműm takarásában; igyekeztem nem az elmúlt órákra gondolni. Louis közelsége teljesen megőrjített. Hazaérve beálltam a zuhany alá, jéghideg vizet engedve felhevült, forróságtól lüktető testemre, de még az sem segített. Annyit dolgoztam magamon, hogy már fájt a csuklóm, és a farkam sajgott, de a vágy ugyanolyan erősen megmaradt a hasamban. Nem tudtam elűzni. A csomagjaim már indulásra készen várakoztak az előszobában, amikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn Apu neve virított: Desmond (Apu). A szüleimet szerettem a keresztnevükön szólítani. Nemcsak elvárás volt, hanem nem éreztem magam olyan közel hozzájuk lélekben, így nem esett nehezemre így hívni őket.

– Harry – szólt bele kategorikusan. Éreztem, hogy nem csak szórakozásból hív, a hangjában rejlő él mögött komolyság bújt meg. – Üzleti utam van ma Atlantába. Lebeszéltem a kísérőtanárral, hogy elvihesselek kocsival a tanfolyamra. Haragszol? – kérdezte. Apu tudott gondoskodó lenni, ha akart, és ezt becsültem benne. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek, amiért gondolt rám.

– Dehogyis – lelkendeztem. – Semmi kedvem egy csapat izzadt tini között szorongani egész úton. Köszönöm – feleltem mosolyogva.

– Hétre ott vagyok érted – felelte, nyomban megszakítva a beszélgetést. A délutánom semmittevéssel telt. Ettem. Tévéztem. Próbáltam elűzni Louis Tomlinson arcát a gondolataimból, de olyan volt, mint egy fantomkép: újra… újra… és újra visszatért. Kezdtem megőrülni. Gondolni sem mertem arra, hogyan fogom kibírni öt kerek héten keresztül vele egy szobában. Ugyan az is igaz, hogy ott lesz Niall, de ez a tény sem javított sokat a problémán: mostanra bebizonyosodott, hogy őrülten vonzódom hozzá, és folyton csak egy hajszál választott el attól, hogy leteperjem… Nagyon nem jó így, kell valami megoldás! De az agyam nem talált kiutat, kénytelen voltam beletörődni, hogy márpedig igenis vele leszek összezárva ennyi időn keresztül. Talán, ha észlelik, hogy nem vagyok ott induláskor, választanak egy másik szobatársat maguknak. Éppen emiatt nem szóltam Niallnak sem. Végül eldőltem a díványon, és egészen hatig lustálkodtam. Valamikor el is szundíthattam, mert a mobilom csipogására eszméltem – az ébresztőm rémes rezgésére –, amit úgy nyomtam ki, mintha csak egy hétfőreggel lenne. Letusoltam, felöltöztem, pontosan belőttem a hajamat, aztán megszemléltem a végeredményt a fürdőszobai tükörben. V kivágású fehér pólót vettem egy egyszerű fekete, térdnél kiszaggatott nadrággal, hozzá a fehér Converse cipőm. A napszemüvegemet a pólómba tűztem, és a dzsekimet a bőröndömre terítettem. Az időzítésem tökéletes volt, mert abban a pillanatban megszólalt a csengő, és pár pillanat múlva az ajtó túloldalán megpillantottam apát. Szorosan az ölelésébe vont, aztán két, számomra ismeretlen fickó megmarkolta a poggyászomat, és elindultak lefelé. Egy ideig szótlanul követtük őket, amikor apu megtorpant, szembefordítva magával.

– Harry – a hangja ellágyult. Megrémültem egy kicsit, mert az arcára kiköltöző nyugtalanság nem volt valami bizalomgerjesztő. – Tudnod kell, hogy mi mindenben támogatunk édesanyáddal! Nagyon kérlek, hogy vigyázz magadra, és ne csinálj semmi butaságot! Az esti imák majd segítenek helyretenni a lelkivilágod – paskolta meg a mellkasomat, majd még egyszer átkarolt. Aha, az esti imák… – gondoltam magamban gunyorosan. Remélem, hogy van egy olyan ima is, ami kigyógyít a Louis Tomlinsonhoz való vonzódásomból… hah. Bár nem biztos, hogy ki akarok gyógyulni belőle.

– Nagyon kis szórakozott vagy ma – motyogta apu. – A tanfolyamon kalandozik a fantáziád?

– Igen – hazudtam, hiszen közel sem a tanfolyamon pörgött az agyam. – Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen tapasztalatokat gyűjthetek majd magamba… – tettem hozzá. Elég félreérthető volt a válaszom, ahogy átgondoltam, de mivel ő nem tudott semmit az én viselt dolgaimról, neki csak egy átlagos kijelentésnek számított. Nem egészen harminc perc múlva már a kocsiban kuksoltam, az ölemben összekulcsolt kézzel, az ablaknak támasztott fejjel, és pislogás nélkül bámultam a tovatűnő tájat. Olyan izgatott voltam, mint még soha, és éppannyira féltem, mint amennyire vártam az egészet. Öt hét. Egyedül ez a két szó vert visszhangot az elmémben, majd a fáradtság lehúzott a mélybe, és álomtalan alvásba zuhantam…

L.

A torkom kiszáradt, és még vetettem egy utolsó, vágyott pillantást az albérleti lakásom szobáira, aztán kissé bánatosan, de annál nagyobb lelkesedéssel a szívemben, kulcsra zártam az ajtót. Tudtam, hogy nem ugyanaz az ember leszek, amikor visszatérek, mint voltam. Talán sikeresen megcsinálok egy gyakorlókurzust, kapok plusz pontokat az egyetem elvégzéséhez, és minden bizonnyal pár új barátságra is alkalmam lesz szert tenni. Niall már lent várt a bejárat előtt, párszor megpörgette a mutatóujján a kocsikulcsot, majd a fejével aprót bólintva intett a járgány felé.

– Ideje indulni, Tomlinson – kurjantotta, matrózosan a homlokához emelve a kezét. Szívből jövőn elmosolyodtam, megigazítva a pólóm gallérját, és a poggyászokkal a csomagtartóhoz léptem. Szorosan ugyan, de mindkettőnk cuccai elfértek a kis kocsi rakterében.

– Hol hagyod az autót? – kérdeztem, amikor már besoroltunk a forgalomba, és az esti félhomály kezdett leszállni a városra.

– Apa mindent elintéz – tájékoztatott. – Csak nem akartam nagy, könnyes búcsúzkodást. Az tudod, hogy nem az én asztalom…

– Aha – csipkelődtem. – Egy hamburgerért mindenre képes lennél, Horan! – kuncogtam fel. Örültem, hogy ennyire sikerült összebarátkoznom Niallal abban a három napban, amióta ismerem. Ugyan nem tudtam mindent róla, de egyet bátran kijelenthettem: neki nem csak hatalmas szíve, hanem gyomra is van!

– Hó-hó-hó – kacsintott rám. – Óvatosan, Lou-baba, mert a végén még kiteszlek az útszélére…

– Jaj, hagyd már ezt a becenevet – vigyorogtam. – Mi a helyzet Harry-vel? – csúszott ki az ajkamon. Eddig sikerült türtőztetnem magam. Úgy gondoltam, hogy semmi fura sincs egy ilyen hihetetlenül ártatlan kérdésben…

– Nem hívott – felelte. – Aggódom egy picit, de biztosan Hoyttal dumálgat. Elvileg együtt indulnak.

– Értem – hajtottam le a fejemet, és megnéztem, hogy jött-e SMS-em. Egyetlen üzenet váratott magára a mobilom kijelzőjén, az is Alice-tól jött, de valahogy most nem volt hangulatom cseverészni. Némítottam, majd repülőgép üzemmódra kapcsoltam, végül a táskám oldalzsebébe süllyesztettem. Az indulási helyet egy belvárosi bevásárlóközpont parkolójába tűzték ki, és amikor befordultunk a szupermarket elé, már jócskán sötétség uralkodott odakint. Fázósan, dideregve szálltam ki a hideg éjszakába, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt. Niall kiszedte a poggyászainkat, aztán ellenőrizte, hogy minden ajtó megfelelően be van-e zárva, majd beriasztotta a kocsit. A szemünkkel mindketten a hatalmas távolsági buszt kerestük. Pár pillanatnyi elveszett, feszült nézelődést követve észrevettük a tőlünk jobbra parkoló, sötétszürke, magas utasszállítót.

– Hát itt vagyunk – sóhajtott fel szöszi barátom. – Annyira hihetetlen! Néha a kemény tanulásban átszenvedett napok meghozzák az eredményüket – lelkendezett. Az autóbusz mellé érve betuszkoltuk a bőröndjeinket a magas csomagtartóba; csupán egy kis oldaltáskát vittünk fel magunkkal a „fedélzetre”, amiben a hivatalos irataink, na meg persze kaja és innivaló bújt meg.

– Nem látom Harry-éket… – sóhajtotta csüggedten Niall. Én is érdeklődve néztem körbe. Számomra ismeretlen arcok bámultak vissza rám, kíváncsi, kerekre nyílt szemmel, de egyik között sem ismertem fel Harry tekintetét. Niall eközben vadul tárcsázta a számát, de újra és újra a hangpostafiók kapcsolt. Vajon valamiért megsértődött, és úgy döntött, nem éri meg neki, hogy eljöjjön? Ezen agyaltam, miközben a kísérő szaktanár lassan elkezdte felterelni a diákokat a buszra, felkészítve bennünket az indulásra. Nem láttam semmi furát az arcán, sőt, még ő sem hiányolta, így abban a hitben éltem, hogy Harry – sajnos – visszamondta az utat, pedig annyira vágyott rá… Hibásnak éreztem magam, hiszen én adtam neki egyértelműen utálatos visszajelzést arról, hogy elítélem a személyét, pedig cseppet sem volt így, pusztán feltörtek a gyerekkori rémes emlékeim, és egy adott ponton nem tudtam visszaszorítani a félelmem. Távol akartam kerülni tőle, de később rájöttem, hogy ő más… Sokkal jobb, és nem is lett volna szabad összehasonlítanom Tommal…

– Hát – bökött oldalba Niall, szorosan mellém nyomulva. – Azt hiszem, hogy indulunk – suttogta izgatott hangon, és biztatóan rámarkolt a csuklómra, de aztán rögtön el is engedte. – Hosszú hetek állnak előttünk, csupa izgalommal, Tomlinson – kacsintott rám, én pedig boldogan elmosolyodtam, és hittem a szavaiban. Mindennél jobban. Együtt sétáltunk fel, és hihetetlen szerencsénkre éppen volt még két szabad hely a harmadik sorban. Felhangzott az ismerős berregés, amit a motor adott ki, a vérem felkavarodott, és az adrenalin őrült erővel rohanta meg a testem, a szívverésem meg az elviselhetetlenségig fokozódott. Kapkodó lélegzettel vártam, hogy megcsikorduljanak a kerekek, murva pattogjon alattunk. Ez pár édes várakozásban múló pillanatot követbe megvalósult, és a szívemben új lehetőségek reményével, elindultunk. Az arcom az ablaküvegnek döntöttem, néztem, ahogy körülöttem minden elmosódik, akár egy művészi festmény. Bámultam a tájat, a fejemet nehéznek éreztem, a kialvatlanság ismét lehúzott, de ami leginkább aggasztott, az Harry volt. Úgy éreztem, teljesen én vagyok a hibás… Gondolatban elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal a bocsánatát fogom kérni. Az már egy másik félelem volt, hogy egyre többször ő járt a fejemben, akaratlanul is kígyó módjára a gondolataimba kúszott, nem hagyott nyugodni… Niall időközben elszundított mellettem, a buszra békés csend szállt, csak a társaim halk, egyenletes, néha karcos légzése volt az egyetlen dallam a körém boruló csendben. Az már egy újabb aggodalomra adott okot, hogy a fejemben igazi káosz tombolt, százezer gondolat üvöltött és csak üvöltött bennem, némelyik pedig Harry nevét kiáltott, sikította, megállás nélkül kántálta nekem… Én meg lassan kezdtem összeroppanni. 

*

Na, mit gondoltok? Tudom, hogy kicsit kiszámítható rész lett (talán), de én szerettem írni! :)