IV. rész

L.

Nyöszörögve forgolódtam a szűk kis ülésen, órák óta a megfelelő pózt keresve, de nem jártam sikerrel. A lábam már begörcsölt a kényelmetlen üléstől, és Niall horkolása sem segített álomra hajtani a fejem, a busz zötykölődéséről nem is beszélve. A fejem a kézfejemre hajtottam, nekidőltem az ablaknak, pislogás nélkül bámultam a kietlen sötétségbe. Fogalmam sem volt, mióta lehettünk úton, de abban biztos voltam, hogy már egy jó ideje az országutakat koptatjuk. Szerettem volna valakinek elmondani a gondolataimat, úgy igazan, teljes szívből, valaki olyan személynek, aki meg is ért, ráadásul tanácsot is tud adni. Az elmémben – valamelyik mélyen rejtett, titkos részében – megbizonyosodtam arról, hogy Harry közel sem közömbös számomra. Próbáltam hitegetni magam, de egy idő után belefáradtam önmagam ostorozásába, és könnyebb volt elfogadni a tényt, hogy valamilyen szinten szükségem van rá. Arról ugyan sejtésem sem volt, mit szeretnék vele kezdeni, és hová fog alakulni rögös kis kapcsolatunk a tanfolyam alatt, de erre még csak gondolni sem mertem a csendben. Az agyamat ellepő elméletek túlharsogták a kerekek csikorgását. Tulajdonképpen nem volt egyetlenegy ép gondolatom sem, inkább vívódtam. Töprengés közben hol elszundítottam, hol rémülten, zaklatottan ébredtem, elűzve a halványodó álomképet, ahol Alice és Harry arca váltakozott a szemhéjam mögött. Pislogni sem mertem, mert abban a másodpercben ugyanúgy megrohantak a képek, nekem már nem volt erőm harcolni velük. Kettő körül járhatott az idő, amikor Westwood professzor a mikrofonon keresztül tájékoztatta az ébren lévőket, hogy fél óra múlva a bérházakhoz érünk. A szívem boldogan, reménykedéssel eltelve feldobogott, és máris vad kíváncsiság ülte meg a lelkemet. 

– Hamarosan ott vagyunk, álomszuszék – suttogtam Niall fülébe, habár nem tudtam, ébren van-e. – Ideje felkelni!

– Valakinek alvásra is van szüksége, Tomlinson – nézett fel rám pislogva, és a kezével megdörzsölte a szemét. Álmosan bámult körbe a gyér, halványkék neonfényben.

– Hány óra van? – tette fel a legalapvetőbb kérdést, én meg a telefonom kijelzőjét az arca elé nyomtam.

– Semmi hír Harryről – mondtam, lehajtva a fejemet, mintha előre sejtettem volna, hogy ez a következő kérdése. A beszélgetés itt abbamaradt, csöndesen vártuk az érkezés pillanatát. A mellkasomban tomboló zsongás szűnni nem akaró sajgássá erősödött, nem tudtam elnyomni. Akkor csillapodott valamelyest, amikor sok várakozást és mennyei áhítozást követve a busz valóban lassítani kezdett, betérült egy bekötőútra, miközben Westwood prof tájékoztatott bennünket, hogy lassan szedelőzködhetünk. Dús lombozatú fák mentén hajtottunk el, és a távolból már látszott egy kis település körvonala, háttérben sok ezer apró, ragyogó fényponttal az éjszakában. Gyanítottam, hogy Atlanta végtelensége volt a csillogó fénytenger a messzeségben, az előtte lévő csendesnek bizonyuló település megfelelő menekülést biztosított számunkra az őrült, életenergiától dübörgő város elől. Amikor leparkoltunk, úgy éreztem, mintha a világ végére érkeztünk volna meg. Egyetlen zaj sem volt az éjszakában, a motor berregése is elhalt, csupán az ébredező diákok fojtott duruzsolása vert visszhangot. Belépve a kis udvarra egyből a földbe beépített medence szúrt szemet, bár valami zöld ponyva védte a kosztól, még így is felismertem, aztán körültekintettem a félhomályban. A ház U alakú volt, meglepően sok, redőnyözött ablakkal, barna zsindelytetővel, és a pár kilométerre lévő fényűző városhoz képest ez valóságos lepukkant, mégis otthonos helynek számított. A kapuval szemközt megláttam az egyetlen bejáratot a házba, amihez egy négyfokos falépcső vezetett fel. A ház ívét követő verandát fakorlát védte, és nagyon stílusosnak találtam a kis kapucskát, amit ki kellett nyitni mielőtt a bejárati ajtó elé léphetett az ember. Niall megveregette a hátamat, és vigyorogva fordult felém. Csillogó íriszekkel szemlélt. Westwood tanár úr megköszörülte a torkát, a diáksereg egy emberként összpontosított rá. Én is bizakodón tekintettem az irányába, miközben Niall próbálta elvonni valami idétlen szöveggel a figyelmemet, de ellenálltam a mondandójának.

– Mindenkinek kiosztom a szobakulcsait – tájékoztatott bennünket, előhúzva egy borítékot a táskája oldalzsebéből. Ahogy kiemelte, kulcsok összeütődő, zörgő hangja követte a mozdulatot. – Niall-16, Louis-14, Jess-21, Nora-19… – sorolta, és egy egészen hirtelen tovatűnő biztató mosoly kíséretében pottyantotta a kulcsot a tenyerünkbe. Éppen indulni akartam a szoba irányába, amikor Westwood ismét megköszörülte a torkát, ezzel magára vonzva a figyelmemet. – Srácok – a hangja valamivel lágyabb hangszínt ütött meg, sokkal inkább úgy szólt hozzánk, mintha közeli barátai lennénk, mintsem a tanítványai. – Történt egy kis változás. Kiderült, hogy kétágyas lakrészek vannak, úgyhogy kénytelenek lesztek dönteni, kivel szeretnétek öt hétig együtt lakni – magyarázta nekünk. Többek körében is heves morgolódást támadt, hiszen az előre eldöntött, jól kiagyalt terv összeomlani látszott.

– Pajti – kurjantotta valaki. Nem foglalkoztam a felém irányuló arccal, ahogy a testes, zömök fickóval sem, aki megveregette Niall vállát. – Ugye számíthatok rád? Ezer éve nem láttalak. Jó lenne kibeszélni a dolgokat – kacsintott a szöszire, aki szabadkozva fordult felém. Nyomban tudtam, hogy mit akar mondani, így beleegyezően bólintottam. Nem törődtem azzal, hogy valakit kerítsek magam mellé. Ha valaki társ nélkül marad, a prof biztosan egyenesen az én szobámba irányítja, nem kell ahhoz itt lennem, hogy megvárjam őt… Időközben fel sem tűnt, hogy az emberek elkezdtek beszivárogni a szobákba, furcsán, riasztóan, gyorsan ért a tudat, hogy egyedül álltam az udvaron, a gondolataim kavarogtak, nem bírtam lenyugodni. Nagyon soká lehetett, mire rávettem magam, hogy belépjek a házba, amit az otthonomnak kellett fogadnom egy jó bő hónapig. Arra számítottam, hogy egy kis előtér fogad, helyette egy szűk folyosóra nyílt belátásom, tüstént feltárva előttem az egymás után sorakozó szobaajtókat. Halkan lépkedve elindultam a 14-es felé. Nem akartam nagy ricsajt csapni, ezért óvatosan illesztettem a kulcsot a helyére, és amikor megpróbáltam elfordítani, az ajtó leblokkolt. Hiába rángattam, az istennek sem akart megmozdulni. Beragadt. Vacakolni kezdtem a zárral, és már rendesen felhúztam az agyam, mire halk szöszmötölés szűrődött át a túloldalról. Rettegve hátráltam, a testemen jeges borzongás futott végig, hiszen senki sem lehetett odabent. Senki. Az ajtókilincs forogni kezdett, közel sodorva engem a szívrohamhoz – majd nyikorogva kitárult.

H.

Apu valahol Atlantában tett ki egy hatalmas bevásárlóközpont előtt, bár én a mellette magasodó ruhásüzletet rohamoztam meg. Nem kevés költőpénzt adott, és a rossz idő rányomta a bélyegét a hangulatomra, így jól esett önfeledt nézelődésbe kezdeni, annak ellenére is, hogy gyűlöltem vásárolni. Valami lenyűgözőt akartam venni, bár fogalmam sem volt, mi okból, mindenesetre a legújabb divatáruk mellett sétálgatva akad egy-két igazán jó is. Felpróbáltam egy világosbarna cowboykalapot, amit meglehetősen jól mutatott rajtam. Nem tétováztam sokat, mindent a kosaramba pakoltam, ami megtetszett. Baromira jó volt életemben először nem aggódni a pénzt miatt, az új cuccok pedig elfeledtették velem az egyetlen személyt, akire még gondolni sem mertem. Louis-t. A nap végén beszereztem pár doboz sört, egy kis üveg vodkát – természetesen apu tudta nélkül, hiszen ekkora már elköszöntünk –, majd hívtam egy taxit. Előkerestem az üzeneteim közül az általa megküldött pontos címet, és bediktáltam a vén sofőrnek. Közel sem telt tizenöt percbe az út, amikor egy parasztház előtt parkoltunk le, én meg komolyan el kellett gondolkodnom, jó helyen járok-e. Többször újraolvastam a címet, egyeztettem a kerítés szélén álló címtáblán lévő szöveggel. Passzolt. Abban a hitben éltem, hogy valami hotelben leszünk elszállásolva, és a tudat, hogy egy piciny házikóban, gyakorlatilag a semmi közepén, némileg lehorgasztott, de nem kellett sok idő, hogy megkedveljem a helyet. Miután körbenéztem, bejelentkeztem a recepción, és felhordtam a poggyászaimat, kifulladva léptem a szobámba, hogy végre eldőlhessek az ágyon. Belépve egyszerű, kopottas bútorokat láttam, az ajtóval szemközt egy ablakkal, előtte hosszú íróasztallal, hozzá két székkel, amelyek karfáiról fehér törölközők lógtak. Bal oldalt egy kétszemélyes ágy volt, ami jobban megnézve nem is kétszemélyes, csupán olyan szűk volt a hely a szobában, hogy mindössze egy arasznyi távolság választotta el az egyiket a másiktól. Gyomorforgató erővel nehezedett rám a magány, összepréselte a mellkasomat, és a gondolataimban újra helyet kapott Louis. A hatalmas pörgésben, az utazás izgalmában még lélegezni is alig volt időm, de ahogy ellazultam, a képek újult erővel rohamozták meg az elmémet, akár pörgő kártyalapok. A hűsítő sör enyhítette a bensőmben gyúló forróságot, hatalmas kortyokban ittam, és nem is akartam, hogy elfogyjon. Amikor a vodkához értem, már éreztem a hatását, a fejem kótyagos volt, de az alkohol adta édes szabadság finoman elringatott, nem törődtem a következményekkel. Az ajkamhoz emeltem a vodkás üveg száját, és teljes erőmből belehúztam. A csípős pia végigmarta a torkomat, és a gyomrom felkavarodott a töménytelen alkohol hatására, de én csak tűrtem és tűrtem. A kesernyés íz segített felejteni. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem…

L.

– Harry? – csúszott ki az ajkamon döbbenetemben. Megmarkoltam az ajtófélfát, hogy átmeneti szédülésem alábbhagyjon. – Mit keresel itt? Azt hittem, hogy nem jössz… Nem voltál fent a buszon – motyogtam.

– Nem mondod… – Az arca kipirultan, verejtékben fürödve fénylett a lámpavilágban, és a szeme láztól üvegesen csillogott. Csontos ujjaival végigszántott hosszú, göndör fürtökben aláomló haján, a mozdulattól megfeszültek a karizmai.

– Mit akarsz, Louis? – dünnyögte. A hangja akadozott, alig bírt beszélni. – Te… te már megint itt vagy… mintha folyamatosan… érted… mindenütt ott vagy… nem csak itt… bent is – kopogtatta meg a fejét, mire halvány fintor suhant át az ajkán, és az arca grimaszba torzult. – Nem akarom ezt… Hozz valami gyógyszert… Jó? – Megmarkoltam a vállát, habár lábujjhegyre kellett emelkednem. Még józanon is sokkal esetlenebbnek éreztem magamat, mint ő, de megpróbáltam a vállába markolni. Harry megdermedt az ujjaim szorításában, és kisfiús, gyerekes mosoly terült szét az arcán.

– Ülj le, Harry – utasítottam. Meglepő módon nem ellenkezett. Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt, és végigtekintettem a fiún, aki komoly fejtörés okozott számomra. A kezeit az ölében pihentette, a lábait szétterpesztette, és a válla kissé meggörnyedt, ahogy előrecsukló fejjel bámulta a cipőjét. A haja eltakarta az arcát, és elámultam, hogy a tartása mennyire férfias volt… akarom mondani, felnőttes. Vagyis… határozott.

– Velem ne szórakozz, Lou – bökött oldalba, miközben melléheveredtem az ágy szélére. Furcsa szorongás támadt a gyomromban. Érdekes volt az ő szájából hallani a becenevemet; a húgomon, Lottie-n kívül az emberek többnyire a vezetéknevemen szólítottak. Az a fajta megmagyarázhatatlan szorongás volt, ami idővel megszokottá, majd vágyottá válik. Az arca láztól vöröslött, és forró, alkoholgőzös lehelete az államat legyezte. Az ujjaim meglazultak a vállán, amikor rádöbbentem, hogy percek óta kitartóan markoltam, majd villámsebesen elhúztam a kezemet.

– Nem vagyok én tűz, ami éget – jegyezte meg gúnyosan, csöppnyi sértettséggel a hangjában.

– Ebben a pillanatban egy egészen picit igen. Sőt, hiszen – a tenyeremet a homlokára tapasztottam, a bőre szinte perzselt. – Te beteg vagy, Harry… – hajtottam le a fejemet. Óvatos érintés az ajkamon, aztán éreztem, hogy Harry a mutatóujjával gyöngéden felemelte az államat. A szeme összekapcsolódott az enyémmel. Tengernyi érzést láttam az övében, és tudtam, hogy az enyémben egyedül az ijedtség kapott helyet. Reméltem, hogy nem veszi észre. Mindkét kezével átfogta a vállamat, olyan közel vonva magához, hogy a gyerekkorom démonai sötét ködöt vontak az agyamra, de ezúttal sikerült legyőznöm őket. Harry arca hajszálnyira volta az enyémtől. Beleremegtem a pillanatba.

H.

Ha van vágyálom, akkor minden bizonnyal abban léteztem. Louis apró kis teste törékenyen simult a karjaim közé, de nem tartott sokáig a pillanat. Nem csak én égtem tűzben, hanem ő is. A testének melege bódítóan hatott rám, kótyagos voltam az alkohol és a belőle sugárzó különös aroma egyvelegének belélegzésétől. Szívtam, szívtam és szívtam magamba, mintha drog lenne. A dörömbölésre úgy rebbentünk szét, mint akiket rajtakaptak valamin. Louis megigazította a haját, én forgó világgal körülöttem igyekeztem éber maradni.

– Hahó, srácok! – üvöltötte valaki vékony hangon. Lou kinyitotta az ajtót, és felismertem az elsős Lydiát. Lenge, combközépig érő pink miniszoknyát viselt egy nyakba akasztós fehér felsővel. A szeme gyanúsan pásztázott bennünket, majd két karszalagot lökött Louis mellkasának. – Tíz perc múlva a kapunál, ne késsetek! Medencés buli a barátnőm házában, egyenesen Atlantában… Ne hagyjátok ki, legyen emlékezetes az első estétek! – Lydia nehezen forgó nyelvvel beszélt, és még nálam is részegebb léptekkel tántorgott ki a szobából. Jólesett az ajtón beszökő hűs levegő felhevült bőrömnek.

– Biztos vagy benne? – sandított rám Louis. Biccentettem, de amikor megkíséreltem felállni az ágyról, csúfos kudarcot vallottam. Nevetve huppantam vissza a matracra. Ez nehezebben fog menni, mint gondoltam… Nem bírtam abbahagyni a kuncogást, vigyorogva tápászkodtam fel, de a végére szerencsére Louis segítségül nyújtotta a kezét, amit hálásan fogadtam el. A bőréhez érve lágy remegéshullám reszketett végig rajtam. Szíven ütött a tudat, hogy mertem reménykedni, hogy mertem hinni benne… Bennünk. Elrántottam a kezemet, mintha égetne a bőre, és távolodtam pár lépést.

– Egyedül is kitalálok…

– Ne butáskodj, Harry – ellenkezett. – Részeg vagy, nem engedhetlek így el…

– Eddig sem voltam a tiéd, ez ezután sem fog változni – csattant fel. – Felnőtt férfi vagyok, azt teszek, amit akarok! Nem vagy az apám! Először magadon nézz végig, mielőtt másokon próbálsz segíteni – csúszott ki az ajkamon, de abban a pillanatban megbántam. Louis szemét könny futotta el, de mentségére legyen mondva, azonnal elfordult. Még így is éreztem jeges elutasítását.

– Bunkó vagy – vágta a fejemhez.

– Ez a védjegyem!

– Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Nem érdekelsz, Harry – kiabálta az arcomba. Előrenyúlva hátraszorítottam a két kezét, és erőszakosan a falnak löktem. Louis ajkán apró nyögés szakadt fel, amit a félelmének tudtam be. Döbbenetében a mellkasa hevesen emelkedett fel-alá.

– Te – hajoltam előre, benyomulva az arcába. Az ajka egyetlen centire volt az enyémtől, reszelősen lélegezve lehunytam a szememet, és kiélveztem a belém áramló melegségét. – Te vagy a legutálatosabb ember, akit ismerek… – hazudtam. A mellkasának dőlve löktem hátra magamat. Többet akartam belőle, de ezt sosem vallhattam volna be neki. A hazugság súlya rátelepedett a mellkasomra, és a bűntudat könnyeket csalt a szemembe, de nem néztem az irányába. Halk szipogás töltötte ki a közénk beálló csendet. Amikor vettem a bátorságot, hogy feléje nézzek, Louis apróra összehúzta magát, és sírt. Fájdalmat akartam okozni magamnak, és olyasmire készültem, ami önmagam meghazudtolását jelentette.

– Nüx! – ordítottam. Louis szipogva pillantott felém. Nem telt sok időbe, hogy a szőke bombázó megjelenjen az ajtónkban. Vörös bikinit viselt, és az ajkán csábos mosoly terpeszkedett.

– Tudtam, hogy meggondoltad magad, Styles! – elragadó mosolyt villantott rám, és betáncolt a szobába. A mellei látványától hányinger fogott el, de bizonyítani akartam Louisnak, hogy képes vagyok megváltozni érte, méltó a barátságára. Életemben először egy lánnyal készültem szexelni. 

 _________________________________