2016. június 19., vasárnap

VIII. rész

*Szerzői megjegyzés:
 A rész durva jeleneteket tartalmaz, 
ezért aki nem bírja az ilyesmit, bele se kezdjen!*


H.

Amikor magamhoz tértem, az elmúlt órák eseményei őrült erővel rohamozták meg az elmémet, és oldalra bámulva megpillantottam az édesen szunyókáló Louis-t. Elszorult a torkom, és arra gondoltam, hogy valami rosszat tettem, menthetetlenül visszafordíthatatlant, de a szívem eltelt édes melegséggel, ahogy felidéztem a közös pillanataink. A mardosó éhségen és a tudatomban megrekedt rettegésen kívül csak a körülöttem uralkodó félhomály volt ijesztőbb. A pincehelyiségben egészen lehűlt a levegő, én pedig vacogva összefontam magam körül a karjaim. Reszkettem, és takaró híján kénytelen voltam elviselni a hideget. Nem sokkal később óvatosan közelebb húzódtam Louis-hoz, finoman átkaroltam, miközben az arcomat a nyakába temettem, és beszívtam édes illatát. Ugyan nem tudtam aludni, de megnyugtatott a közelsége. Lehunyt szemhéjaim mögött újra és újra átéltem az elrablásunk pillanatait, és minden emlékképre vadul, görcsösen összerándult a gyomrom, a bosszú keserűen mardosó ízét ébresztve a számban. Elég volt a maffia tagjaira gondolnom, és máris pezsgő adrenalin száguldott végig rajtam, de jól tudtam, hogy nem lázadhatok, mert azzal csak kettőnknek ártanék. Közönségesnek éreztem magam, amiért hagytam, hogy a maffia bevonjon a bűvkörébe, de másfelől kénytelen voltam tűrni az utasításaikat, hogy életben maradhassunk. Arra még gondolni sem mertem, hogy mit jelentettem Louis számára. Mit jelentett az, ami köztünk történt, és hogy mi lesz a folytatás… Órákig feküdtem mellette szótlanul, zakatoló lélegzettel, amikor halkan nyöszörögni kezdett, és óvatosan megfordult. Az arca duzzadt volt a kialvatlanságtól, és kék szemei fakón bámultak rám.
– Hol vagyok? – nyögte, mintha csak a szertefoszló álom utolsó pillanataiba próbálna kapaszkodni. Elkeserített a tudat, hogy el kell szomorítanom.
– Még mindig a maffia fogságában, Lou – hajtottam le a fejem. Fáradt voltam, és mindennél jobban vágytam egy felfrissítő zuhanyra, hogy lemoshassam magamról a sok koszt. A bennem dúló haraghoz képest az éhségem csak egy parányi szúró lüktetés volt a gyomrom tájékán.
– Vajon a többieket hidegvérrel megölték? – tűnődött. Erre ugyan nem tudhattam a választ, de a gondolattól rémes hányinger fogott el. A fejemben egy hatalmas űr volt, tele összeilleszthetetlen kirakós darabkákkal, és hiába igyekeztem összerakni, nem sikerült. Nem tudhattam, hogy milyen célt szolgálunk a maffia számára, de abban egészen biztos voltam, hogy hatalmas jelentőségünk van az ügyben. Az ajtó csörömpölve kivágódott, és a megrozsdázott kilincs nyikorogva lenyomódott, ahogy valaki átlépte a küszöböt. Erős fénysugár tört utat magának a pince sötétjébe, és a feltámadó fényvilágban Blake arca rajzolódott ki előttem. Az ikertestvérem felbukkanása összezavart bennem mindent, és már cseppet voltam biztos a múltammal kapcsolatosan.
– Hazza – morogta rekedtes hangon. Erős piaszag csapta meg az arcomat, ahogy közelebb sétált. – Van húsz percetek elkészülni – jegyezte meg, és ledobott egy jellegtelen fekete bőröndöt elénk. – Oldjátok meg. – Figyeltem, ahogy távolodni kezd az alakja, és elcsodálkoztam, hogy mennyire megváltozott az évek múlásával. A válla egészen kiszélesedett a sok edzéstől, a teste izmoktól dagadt, és nyoma sem volt annak a vézna, félénk fiúnak, akinek hosszú éveken keresztül hittem.
– Blake? – szóltam utána, mire megtorpant. Egészen lassan hátratekintett a válla felett. A haja körbeölelte az arcát, de még így is jól láthattam, ahogy a szeme gyanúsan megcsillant.
– Harry – suttogta. – Ezen a helyen csak egyetlen szabály van: ne kérdezz! – Tátott szájjal bámultam utána, de Blake könnyed léptekkel kisétált a picéből, és behúzta maga mögött a rácsot, nem sokkal később pedig az ajtó is becsukódott mögötte, kizárva a beszökő fénysugarakat. Amikor hátranéztem, Louis lehajtott fejjel gubbasztott a matrac szélén. Eltűnődtem, hogy megöleljem-e, de a józan eszem arra vitt, hogy egyelőre maradjak távol tőle. Finoman megböktem a lapockáját, és belebámultam hátratekintő szemébe.
– Hová visznek? – szökött ki az ajkán.
– Nem tudom, Lou… Nem tudom. – Kínomban kicipzáraztam a fekete kézipoggyászt, és előemeltem belőle a tartalmát. Egy törölköző, szappan, fogkefék, sampon. Pár tiszta fekete póló, zoknik, és két sötét, feszülős nadrág.
– Fel akarják turbózni a külsőnket – jegyezte meg Lou. – Ez némi aggodalomra ad okot… – Megpaskoltam a vállát, és a kezemre terítettem a cuccokat, amelyekkel elindultam a koszos, lepukkant mosdó irányába. A fekete ajtó nyikorogva mozdult meg, és pár üvegszilánk lehullott a padlóra, ahogy kinyitottam. Egy kis, négyszögletű ablak volt rajta, természetesen csúnyán betörve – bizonyára egy dulakodás alkalmával rongálták meg.
– Nem valami higiénikus – sóhajtottam, ahogy beljebb léptünk a szűk kis fürdőbe. A tükör széle be volt repedezve, vörös rozsdacsík futott végig rajta, és a jobb sarkát pókháló tette elragadóbbá. A padló ragacsos volt a kosztól, és a falakat penész borította. A lehajtott vécét még csak megnézni sem kívántam, elég volt betekinteni kádba, aminek a szélére valami undorító massza volt rászáradva. Öt percen keresztül súroltam a kád szélét, mire sikerült elfogadható állapotba hoznom, és annyi sampont elhasználtam a tisztításhoz, hogy már alig volt a doboz alján. Amikor végeztem vele, az eredmény nem is lett olyan elrettentő.
– Kész zseni vagy – jegyezte meg Louis, és enyhe félmosolyt villantott rám.
– Sokan mondják – hecceltem, és figyeltem, ahogy elkerekedik a szeme. Olyan aranyos volt, amikor elpirult, vagy zavarba jött, hogy legszívesebben megcsókoltam volna duzzadt, vörös ajkait, és kifulladásig tapadtam volna a szájára. A gondolat erős bizsergést ébresztett a hasam tájékán, nagy erőfeszítésbe került, hogy visszafogjam magamat, és távol maradjak tőle. Aligha lehetett még tizenöt percünk, míg visszatér Blake. A tudat elkeserített, de tehetetlen voltam. Sejtésem sem volt, hová fognak vinni bennünket… Őszintén szólva, már reménykedni sem mertem abban, hogy úton van értünk a megmentősereg. A szüleink nem keresnem bennünket, mert egy tanfolyamon vagyunk. Legfeljebb hagynak pár üzenetet, nem fogadott hívást, de feleannyira sem fognak aggódni, mintha otthon tűntünk volna el. Ez a tanfolyam tökéletes alibinek bizonyult a maffia tagjainak számára, és elég időt nyertek ahhoz, hogy olyan messze vigyenek bennünket innen, hogy senki se bukkanhasson a nyomunkra. Louis finoman lehámozta magáról a pólóját, amit a nadrágja követett, és a kád fölé hajolt, hogy gondosan megmosakodjon. A hasamban egyre jobban feszült a vágy, és már nem bírtam visszafogni magam. Hangtalan léptekkel a hátába settenkedtem, és gyöngéden átkaroltam, szorosan a mellkasomnak préselve a hátát. Louis ajkán elfojtott, de hallható nyöszörgés szakadt fel.
– Harry… erre most… nincs időnk – motyogta elkeseredetten.
– Szeretnélek megismerni, Lou – suttogtam a bőrébe, és az arcomat a nyakába temettem. Göndör fürtjeim szétomlottak a vállán, és láttam, hogy Louis karján libabőr fut végig. Hatással voltam rá… – Legalább egyetlen esélyt adj! – könyörögtem.
– Harry… a helyzetem… nagyon bonyolult – felelte. Éreztem, hogy megfeszül a karjaimban, de továbbra is öleltem. – Te Holmes Chapelben élsz a szüleiddel… én Doncasterben… Soha az életben nem lehettem önmagam, és ez ezután sem lesz másképp. A szüleim hihetetlenül befolyásos emberek, a pénz és a csillogás vezéreli minden lépésük… Nem engedhetem meg magamnak, hogy boldog legyek – szűrte a fogai közt, és a hangjából sütő mély szomorúság összeszorította a szívem, és úgy éreztem, mintha kifacsarnák a lelkem.
– És eldobnál öthétnyi boldogságot több évnyi boldogtalanságért? – kérdeztem. Louis… elhallgatott. Reszelősen vette a levegőt, de képtelen volt válaszolni. – Fogságban vagyunk. Minden könnyebb lesz, ha… egy picit… egy picit boldogok leszünk egymás közelében… és megtaláljuk a kiutat, Lou. Esküszöm. – Még szorosabban öleltem, és éreztem, hogy egy könnycsepp hull a csuklómra. Magam felé fordítottam törékeny kis testét, és egy végtelennek tűnő másodpercig mélyen bámultam üveges szemébe, aztán leheletnyi csókot hintettem az ajkára. A bőre puha volt, érintése, mint a mennyország, és elvesztem az ölelésében.  
– Bárcsak megadhatnám neked, amit szeretnél, Harry. Bárcsak – suttogta az ajkamra, és nem értettem, hogy miért mondja ezt. A legkevésbé sem.
– Indulás – kurjantotta Blake. – Nincs idő az undorító romantikátokra! – Sietve magunkra kapdostuk a ruháinkat, a homályos tükör előtt némi szerencsével belőttük a hajunkat, és valamelyest felfrissülve léptünk ki a fürdőből. Blake karba tett kézzel várakozott, és a bicepszén dobolt az ujjaival. Fekete bőrszerkót öltött magára. Motorosruha? Louis is hozzám hasonló döbbenettel nézett végig az ikertestvéremen, akiről még mindig semmi valamire valót sem lehetett tudni. Blake mindkettőnk kezét hátrabilincselte, és a feltáruló pinceajtó fényében Ian vézna teste, kopasz feje, és Asher megtermett alakja bukkant fel.
– Vigyétek – fröcsögte a talpnyalóinak.
Fél óra múlva már a fekete Range Rover ülésén nyomorogtunk Louis-val, és kapaszkodás híján ide-oda zötykölődtünk, ahogy a kocsi őrült tempóban egy-egy rosszabb, kavicsos útszakaszon hajtott végig. Odakint már kezdett esteledni, és a szürke félhomály mindenre rányomta a bélyegét. Louis az ablaknak döntötte a fejét, és láttam, hogy a szeme le-lecsukódik, aztán álomba szenderül. Percekig bámultam némán, rezzenéstelenül magam elé, amikor hallottam, hogy ébredezni kezd, és morogva kinyitotta a szemét. A tekintete homályos volt a fáradtságtól, és a vállait megmozgatva nézett körül.

L.

– Hol vagyunk? – nyöszörögtem, ahogy az álom okozta kábaság lassan tovatűnt, és lopva Harry felé pillantottam. Azt hittem, hogy ő is alszik, helyette pedig pislogás nélkül bámult ki az ablakon. Időközben odakint rázendített az eső, az apró cseppek ellepték az üveget, a kint dúló zápor dallama némileg csitította a bennem tobzódó feszültséget.
– Nem tudom – suttogta Harry óvatosan, és körülnézve láttam, hogy Ian és Asher is fapofával, a térdükre könyökölve utaznak mellettünk, csak párszor sandítottak ránk. A csuklóm már szörnyen lüktetett a minden rezzenésre belém hatoló fájdalomtól, ami minden mozdulatomtól végigvillámlott a testemen. – Innen hova tovább? – hajtottam le a fejem kétségbeesésemben, ami összehúzta a mellkasom, és megnehezítette a lélegzést. Reszelősen kapkodtam a levegőért, közben pedig finoman Harry vállának dőltem. Beszívtam édes illatát, de ezúttal még ez sem ígért vágyott békességet.
Hogy innen hova tovább? – nézett ránk Blake. – A maffia házába. – Volt valami sötét vágy a hangjában, ami menekülésre ösztönzött, de nem tehettem semmit. Tűrnöm kellett. Mindent, amit velünk tesznek… Mindent.
***

Az izzadtság végigcsorog a tarkómon, miközben a sötétben menekülök. Nehezen kapkodom a levegőt, az arcom ég a hűvös, csípős éjszakai széltől, ami minden lépésemre egyre erősebben tombol. A kikötő mentén futok, el-elbotlok, mert az erő kezdi elhagyni a lábamat, és hátrasandítva egyre közelebb észlelem magamhoz a fekete árnyat, ami suhanva közeledik felém. Hatalmas léptekkel rohan utánam, és undorító dolgokat kiabál nekem. „Édes Tomlinson, ne rohanj! Úgyis elkaplak… Hé, szépfiú, csigavér, lassan a testtel… Tartogasd az erődet a dugásra. Hé… kisfiú… Csak óvatosan!” Megbotlom a cipőm orra előtt heverő sörösüvegekben, és hasra vágódóm. A nadrágom felhasad az eséstől, és a térdemen kiserken a vérem. A fejem kóvályog, és nincs erőm arra, hogy felhúzzam magam. A hátamban hallom a dühös lépteket, minden szívdobbanással egyre közelebb, engem pedig felemészt a félelem, a gyomromat pedig összehúzza a rettegés. Nem tudok lélegezni, elfogy a levegőm, fuldoklom. Sikítani akarok, de nem tudok hangokat kipréselni magamból, ezért csak erőtlenül, hangtalanul tátogok. Még utoljára hátranézek, és látom, hogy Tom utolért, már csak pár lépés választja el tőlem. Az utolsó emlékem, hogy a bokám után kap… és felránt.

Ide-oda hánykolódtam, és egy kéz szorítását éreztem a derekamon. Megrémültem, hogy visszatért a támadóm, és a lehető legmesszebb akartam húzódni tőle, amikor ismerős hangok hatoltak az elmémbe.
– Louis? Mi a baj? Louis! Harry vagyok, hé – simította meg a homlokom csitításként, és szétfésülte izzadtságtól nedves, összetapadt tincseim. Rebegve kinyitottam a szemem, és sűrűn pislogva bámultam Harry borostyánszín szemébe, amibe aggodalom vegyült.
– Csak egy rossz álom – hajtottam le a fejem. – Újra.
– Tom?
Erőtlenül bólintottam, és megingattam a fejemet. Harry vette a lapot, és nem faggatott tovább. A Range Rover lassítani kezdett, és Blake tűnődve hátrapillantott.
– Bemegyünk elintézni valamit. Csak semmi próbálkozás – utasított, és kiszállt a kocsiból. Nem sokkal később Ian és Asher kirángattak bennünket is, és a szemem előtt egy rozoga, téglalap alapú kocsmaépület jelent meg. Az esti sötétségben csak a bejárat fölött élesen világító, piros betűket láttam.

ROMKOCSMA
BELÉPÉS CSAK BÁTRAKNAK!”

Láttam, hogy Blake egy borítékot vesz elő a táskájából, amibe belecsúsztatta a kamerából kivett memóriakártyát. Újra megéreztem a nyakam köré tekeredő hurok szorítását, és máris nehezebben vettem levegőt, de igyekeztem legyőzni a szédülést.
– Rafael! – vigyorgott, amikor az ajtón egy magas, kecskeszakállas, középkorú férfi lépett ki. A szeme alatti fekete karikák kialvatlanságról árulkodtak. El félig elszívott cigarettát rágott az ajkai között, és éles, metsző tekintete gúnyosan mért végig bennünket.
– Ó – nyögte. – Csaknem a kis Tomlinson fiú és Harry Styles? – biccentett felém, de láttam a gonosz villanást a tekintetében.
– Itt van, amire vágytál – morogta Blake. Pénz cserélt gazdát, majd Rafael átnyújtott Ashernek egy valamivel vaskosabb borítékot, mint amit Blake adott át neki.   
– Mi van a Keletiekkel? – kérdezte Blake egykedvűen, és a hangjában nyoma sem volt feszültségnek.
– Béke van – suttogta. – És amíg ti, Déliek – bökött Blake-re. –, betartjátok a szabályokat, nem lesz háború…
– Úgy legyen, haver – kacsintott Blake, Asher meg Ian apró bólintással tisztelegtek. Rafael minden bizonnyal befolyásos ember lehetett, ha még Blake is meghunyászkodott mellette. Még mindig nehezen tudtam megszokni, hogy megszólalásig hasonlít Harryhez, hogy az ikertestvére. Elgondolkodtam, hogy mégis hogyan juthat valaki olyan szintre, mi vezéreli arra, hogy a saját vére, a testvére ellen forduljon? Mert Blake pontosan ezt tette. Megtagadta Harryt. Teljesen. Eközben befurakodott az elmémbe hátrahagyott életem minden pillanata. Alice… A kisfiam, Jacke… Jacke. Elszorult a szívem, és vad kétségbeesés fészkelte a mellkasomba magát, ha a közös gyerekünkre gondoltam. Mennyire szeretem! És szegény most semmit sem tud az édesapjáról… Másfelől, az, amit Harryvel tettünk, az… gyönyörű volt, de… az árulás összepréselte a mellkasomat, és úgy éreztem, ez már túl sok. Túl sok egy embernek, ahhoz, hogy mindent elviseljen. Túl sok!
– Indulás van, srácok – csattant Blake hangja, kirángatva a töprengésből. Visszatuszkoltak bennünket az autóba, és újabb eseménytelen percek következtek. Időközben el-elnyomott az álom, de nem tudtam rendesen pihenni. A zaklatottság legyőzött bennem mindent, és semmi másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy szabadulni akarok… Minél előbb. Minél gyorsabban.

***

Órákkal később egy elkerített birtok előtt parkoltunk le. Valahol a semmiben lehetett, mert egyetlen házat sem láttam a közelben, csak a hatalmas palotát, ami fehéren magasodott előttem az éjszaka sötétségében. Automatikus kapu volt, ami lassan oldalra gördült, és a Range Roverrel felhajtottunk az udvarra. Murva pattogott a kerekek alatt, miközben leparkoltunk, és ráérősen mindenki kikászálódott.
– Ez elképesztő – nyögtem. Az udvaron márványszökőkút ontotta a vizet, és körülötte rózsabokrok díszelegtek körkörösen. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy még mindig rabságban vagyunk, csak magamba fogadtam a gyönyörű látványt, amikor megéreztem, hogy valaki a csuklómhoz simítja a kezét. Harry állt mögöttem, és a fülembe suttogott.
– Később lezuhanyozunk? – mosolyogott a bőrömben, és a hangja hallatán bizsergés áradt szét a gyomromban. – Együtt – tette hozzá. A térdem megbicsaklott, ahogy feltámadt bennem a vágy, és esetlenül bólintottam. Lopva puszit hintett a nyakamra, amitől még inkább izgalomba jöttem.
– Ian – kurjantotta Blake, miközben pár bőröndöt emelt ki a csomagtartóból. A homloka izzadtságban úszott, és már rajta is kezdett meglátszani a kimerültség. – Kísérd fel Louis-t a szobájukba, Harryvel még beszédem van. Rendben? – Ian egyetlen szó nélkül beleegyezően bólintott, és hiába akartam ellenkezni, megragadta a karomat, és a bejárat felé kezdett vonszolni. Odabent is éppannyira elkápráztató volt a hely, mint kint, de a sötétben villany híján nem tudtam alaposabban is körbenézni, így csak követtem Iant és a zseblámpája apró fényét. Felmentünk a széles lépcsősoron, letérültünk jobbra, és a harmadik ajtót kizárta.
– Pihenj le – dörrent rám. – De nem érdemes küzdened. Az ablakokon elektromos zár van. Ha hozzáérsz, megráz. Kint őrködöm – suttogta, azzal bevágta mögöttem az ajtót, és egyedül maradtam a körém boruló sötétséggel. Némi tapogatózást követve sikerült megtalálnom a kapcsolót, és békésen nyugtáztam a fellobbanó sárgás lámpafényt. A szoba csupán egyetlen franciaágyból, egy szekrényből, és az ablak előtt lévő íróasztalból állt. Fáradtan ledobáltam magamról a ruhákat, és elindultam a mosdó irányába, ahová a szekrény melletti félig behajtott ajtó vezetett. A forró zuhany alá beállva végre lemoshattam magamról a sok piszkot, ami a nap során rám ragadt, és ellazulhattam a vízsugár masszírozásában, ami feloldotta a görcsös feszültséget az izmaimban.
– Louis! – hallottam meg Harry hangját. – Maradj még. Ledobom a ruháimat, és máris bepattanok mögéd! – A gőzben fürdőzve nem válaszoltam Harrynek, csak hümmögtem válaszul valamit. Pár pillanat múlva megéreztem a derekamra kulcsolódó kezét, és máris elfogott a vad vágyakozás. Lopva oldalra sandítottam, és erősen az ágyékának nyomtam a hátsómat. Harry lehunyta a szemét, és el-elakadt a lélegzete.
– Mmmh – nyöszörgött. A keze felkúszott a derekamon, és az ujjaival a mellbimbóim kezdte ingerelni. A farkam rögtön megkeményedett, és érintésért esedezett, miközben már hangosan ziháltam a forró víz- és Harry érintésének édes elegyétől. Apró csókokat hintett a gerincemre, lágyan kényeztetett, a fogai közé szívta a nyakam érzékeny bőrfelületét, aztán erősen a csempefalnak préselt.
– Érints meg – kérleltem. A tenyerébe vette a farkam, és lassan verni kezdte, miközben a másik kezével megmarkolta az állam, és keményen rászorított. Fájdalom hasított az állkapcsomba, de nem törődtem vele. Túl sok szenvedély tobzódott a testembe ahhoz, hogy szóljak neki, és ő is elképesztően felizgult volt. Méretes szerszáma a seggemet bökdöste, én meg hívogatóan nekinyomtam az említett testrészem.
– Ez az – kiabálta vadul. – Te büdös kis ribanc! – A rettegés, mint valami elektromos sokk, végigszaladt a testemen, és a sikoly a torkomra száradt. Ne… Könnyek ömlöttek végig az arcomon, összeolvadva a zubogó vízzel, és már képtelen voltam ellenkezni.
Blake. A szorítása megerősödött a csípőmön, szinte roppanásig szorította az állam.
– Eressz el! – vergődtem. – Azonnal!
– Mocskos kis dög, hallgass el – fröcsögte a szavakat, és belém hatolt. A farka szétfeszített belülről, és azt hittem, nyomban összeroppanok. Vadul ki-be kezdett mozogni, nem ismert határokat, én pedig reszkettem, és sikítottam a testembe csapó kínhullámoktól. Amikor remegve, reszketve elélvezett bennem, és a fogása csillapodott, enyhült a testem körül, rémülten, összetörten hanyatlottam a zuhanykabin padlójára. Az arcom a lábam közé szorítottam, és megállás nélkül zokogtam. Hosszú percek telhettek el így, bánatosan, érzelmileg padlón, mire sikerült elzárnom a vizet. Ki akartam szállni, de a fájdalom újra átszivárgott minden porcikámon, és ismét összecsuklottam a zuhanyrózsa alatt. Némán feküdtem a csendben, amikor lépéseket hallottam. Ijedten felkaptam a fejemet, és összefontam magam körül a karjaim, hogy eltakarjam meztelen, meggyalázott testem. Sosem lehetek újra az, aki ezelőtt voltam. Soha…
– Louis? – hallottam meg az ismerős akcentust. Harry. Nem Blake. Harry. A sejtésem beigazolódott, ugyanis Harry lépett a fürdőszobába. A tekintete nyomban eltorzult, és keserű rettegéssel telt meg. Közelebb akart lépni, de én felemeltem a kezemet, és tiltakozón megálljt parancsoltam neki.
– Ne gyere közelebb – kiabáltam. – Most ne… 

2016. június 17., péntek

VII. rész

Helló! Köszönöm szépen az oldalmegnyitásokat, a pipákat, valamint a visszajelzést az előző résszel kapcsolatosan! Nagyon hálás vagyok! Egy barátnőm készített előzetest a történethez! Nézzétek meg, szerintem csodálatos lett... A részhez pedig jó olvasást, jócskán lesz benne 18+-os rész!!!

L.

„– Blake? – nyögte Harry teljes sokkban. – Hogy kerülsz ide?”

Harry arcáról semmit sem tudtam leolvasni, miközben merev tagokkal és megfagyott tekintettel bámult az ikertestvérére. Blake könnyed, ragadozóléptekkel besétált a szobába, és a tekintetét büszke kecsességgel jártatta végig rajtunk. Az ajkán terpeszkedő felsőbbrendű mosoly arra utalt, hogy hatalmas befolyása van a dolgokba, így jobb, ha nem húzunk ujjat vele. Keserűen nyeltem, hogy legyűrjem a feltörő epét a torkomban, és az előző percek őrült történéseire még csak gondolni sem mertem. A jelen túl megterhelő volt ahhoz, hogy a múltra gondoljak.
– Elég bátor döntés? – fröcsögte a szavakat felém fordulva Blake. Ugyan megszólalásig hasonlított Harry-re, de én azonnal észrevettem a különbséget. A szemei tették, és az arcára kiköltöző gonosz mosoly. Teljesen más volt. Sugárzott belőle az ördögi erő, míg Harry arca kedvességet árasztott, Blake-é sötét gonoszságot. Bűnöző volt. Jól tudtuk. – Harry, megcsókolni egy heteroszexuális srácot? Na meg Louis, tekintve téged és a helyzetedet, nem gondolod, hogy ez meggondolatlanság? – Szúrósan ránéztem. A nyelvemen égett az igazság íze, de nem szólaltam meg. Harry… nem tudott rólam semmit. Ahogy Blake-nek sem lett volna szabad tudni túl sokat, mégis azt sejtette a tekintete, hogy mindent tud. Alice-ról, Jacke–ről, a hátrahagyott életem minden egyes lépéséről…
– Hallgass! – csattantam fel. – A kétségbeesés sok mindenre képes – csúszott ki az ajkamon, bár nyomban megbántam. Harry szomorkás tekintete az enyémbe kapcsolódott. Láttam a csalódást a szemében, de nem tudtam, mit tenni. Egy futó mosolyra telt tőlem, aztán visszanéztem Blake-re.
– Kifogások, Tomlinson, kifogások – nevetett fel öblösen Blake. – Azok mindenre jók…
– Miért teszed ezt, Blake? Évekre eltűnsz, semmit sem lehet rólad tudni, felszívódsz, aztán a saját véred rabolod el… Nem érzed egy kicsit álszentnek magad?
– Ó, Hazza, ez nem álszentség. Bosszú – kacsintott az ikertestvérére, és a nyelvével hangosan csettintett. Rémülten Harryre néztem, de ő nem mondott semmit. Blake hátában két fickó jelent meg. Az egyikben a kopasz Iant ismertem fel, a másikban pedig Garsont, aki éjjel kirángatott a házból.
– Hozzátok – parancsolta, és a két testes férfi elindult Harry irányába. A csuklója után akartam kapni, de elkéstem. Olyan hirtelen húzták el tőlem, hogy időm sem volt eszmélni. Harry arca fájdalmasan eltorzult, és segélykérő tekintete egy pillanatnál tovább állapodott meg rajtam, aztán összehúzta a szemét, és lehajtotta a fejét. Szúró fájdalom hasított a szívembe, de tétlen nyomorultságomban semmit sem tehettem. Legfeljebb várakoztam. A megmentőseregre, bár kétlem, hogy valaha is a nyomunkra akadnának… Ennek a maffiának már csak az emberei is precíz eltökéltséggel viseltettek az ügyeik iránt, a belső rendszerük pedig minden bizonnyal roppant kifejlett. Az ajtó mögött eltűntek Harryvel, és én azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek Blake-kel. Megrendített a szemében ülő nyers kegyetlenség, és szorosabban összefontam magamon a karom.
– Később visszajövök – suttogta elmélyülő hangon. – Még a végén a kis Tomlinson rám hajt… – jegyezte meg gúnyosan, és a kezem ökölbe szorult, hogy a feltörő feszültségem egy kemény ökölcsapással vezessem le Blake arcán, de inkább mozdulatlan maradtam. A lázadással csak magamnak ártanék, azt meg végképp nem akartam. Amikor Blake kiment a szobából, és egyedül maradtam a gondolataimmal, hátrahagyott életem összes emléke a vállamra zúdult, akár egy mázsás kőtömb. Felidéztem magamban Alice mosolyát, az ölelését, az érintéseit, a csókját… a kisgyerekünk, ahogy minden nap a karomba ugrik, és szorosan a nyakamba csimpaszkodik, miközben mosolyogva a bőrömbe suttogja, hogy „apa”. A szemem bepárásodott az emlékektől, és a könnyek utat törtek maguknak. A fájdalmam élő szörnyé növekedett a lelkemben, és az árulásom felett érzett düh elmondhatatlan volt. Valamivel később összegörnyedve találtak meg a padlón. Luke lépett a szobába. Álmos volt a tekintete, a haja pedig kócos. Lassú léptekkel közelebb sétált, majd leguggolt mellém.
– Mizu, szépfiú? – fröcsögte. Az ujjai közé vette az államat, erősen megmarkolta. – Benne vagy egy kis mókában? – Szavai nyomán remegés szaladt végig rajtam, de tartottam magam, rendületlenül bámultam a szemébe, pislogás nélkül.
– Gyere – parancsolta, és felrántott a padlóról. Először léptem ki a kis szobából. Tegnap éjjel nem volt alkalmam felmérni a házat. Kétemeletes, tágas faház volt. A szűk folyosóra kilépve fojtogató érzés kúszott fel a torkomon. Végigsétáltam a barnás, kikopott szőnyegen. Két oldalt ajtók sorakoztak, nyílt pár hálószoba, fürdő, dolgozó. Jobb oldalt megpillantottam a lejárót, a vékony lépcsősor az alsó emeletre engedett betekintést. Luke előttem sétált, de pár másodpercenként hátratekintett, hogy megbizonyosodjon arról, némán és szótlanul követem. A lépcsőről leérve egy boltívet pillantottam meg, átsétálva egy tágas konyhába érkeztünk, amelyben egy kerek asztal, hat székkel, barnára festett faszekrények voltam, és egy elektromos tűzhely, amelyen kávé főtt. Leültem egy székre, és magam elő meredtem. Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt a kezemet tanulmányozni, így elmerültem ebben a beteges játékban. Luke meglepően közel ült hozzám, és a szemembe bámult.
– A kis barátodat – kacsintott rám futólag. – Kicsit szórakoztatjuk. Nézd csak! – Előhúzott egy kamerát, amiben Harry arca tűnt fel. Egy székhez volt kötözve, félmeztelenül, és rángatózva próbált kiszabadulni. A száját betömték egy fehér ronggyal, a szeme vérben forgott a dühtől. Elszorult a szívem, és hirtelen bármire képes lettem volna, hogy megmenthessem.
– Mire lennél hajlandó, hogy eloldozzuk? – hajolt közel az arcomhoz, és alkoholbűzös lehelete a fülcimpámat legyezte. Megborzongtam, de nem jólesően, az undor görcsbe rántotta a gyomrom.
– Mire kéne? – néztem rá.
Luke oldalra billentette a fejét, és vigyorogva nézett rám. Ian belépett a konyhába, és töltött magának egy csésze kávét. Érdeklődve figyelte az eseményeket.
– Igazából nincs választásod, Tomlinson – morogta Ian. – De ezt Luke is elmondta volna. Vagy megteszed, vagy elvágjuk a kis barátod nyakát…
– Mi folyik itt? – csúszott ki a számon.
Luke és Ian mosolyogva összenéztek.
– Harry meleg – jelentette ki semlegesen a konyhába belépő Asher. – És mi azt akarjuk, hogy add át neki magad… Styles keményen meg fog baszni, Tomlinson – fröcsögte a szavakat. Jeges rémület markolt a tarkómba, ahogy a szemhéjam mögött megelevenedtek a képek. Áthatott a reszketés, sokkos állapotban görnyedtem az asztalra. Alice… Jack… az életem. Nem! Nem! Keserűen nyeltem, úgy éreztem, fuldoklom. Harry… Nem eshet baja! Nem! Harry…
– És ne próbálkozz semmivel! A telefonkártyás kísérleted is buta ötlet volt – mondta Luke. – Az a kártya valahol a lefolyóban végezte, az biztos, Louis! – Arra gondoltam, bár tudnám, hogy miért csinálják ezt velünk, miért van szükségük ránk, de ez a kérdést csak költői maradt. Sosem tehettem fel.
– Vigyétek! – Luke hangja Tom vérszomját idézte fel bennem. Nem telt bele sok időbe, mire az említett személy megjelent az ajtóban. Elborzadtam, ahogy végignéztem gyerekkori zaklatómon, és a torkomon szorosabbra feszült a képzeletbeli hurok.
– Pici Lou – mosolygott Tom, látni engedve sörtől és dohánytól megsárgult fogait. Hánynom kellett, ha ránéztem. Az arca zsírosan csillogott a fényekben, vörös, kifakult tincsei izzadtságtól nedvesen tapadtak a homlokára. Hordó mellkasát erősen kihúzta, mintha büszke lenne arra, aki. Sörhasa szinte kifolyt a ráfeszülő fehér póló szegélye alól. Röhejesen festett, de a helyzet kétségbeesettségére tekintve, nem tudtam rajta szórakozni. Sokkal inkább megrémültem, ahogy közeledni kezdett felém.
– Tudod – nézett rám. – Az egészben az a jó, hogy végre visszakapod. És túl egyszerű lenne téged átadni Harrynek. Pont Harrynek – nézett rám szúrós éllel a szemében. – Ne tagadd, Louis. Lehet, hogy van egy kialakított életmódod, amibe beleszoktál, de amint új helyzetek elé állított az élet, te is rájöttél dolgokra… Dolgokra önmagaddal kapcsolatosan – kacsintott. Ugyan minden ízemben utáltam Tomot, volt valami a mondandójában. Valami fájdalmasan igaz, de nehezen beismerhető. Vajon én is… én is meleg vagyok, mint Harry? Először erre gondolni nem volt valami felemelő, de ideje volt. Harry csókja még mindig az ajkamon égett, és magamban éreztem azt a lázas forróságot, amit az érintése ébresztett bennem. Olyan nyomorultul éreztem magam, mint életemben még soha.
– Vigyétek a pincébe, Styles után! Elegem van mára belőlük. – Fogalmam sem volt, merre halad az ügy, és mi a tervük. Leginkább ez rettentett meg, és a tétlenség, ami ellen egyikünk sem tudott tenni. Ian és Luke megragadták a karomat, az ujjaik erősen belevájtak a bőrömbe, a testemen átnyilalló fájdalom csak fantomja volt a mellkasomban dübörgő lélekkínnak. Előrehanyatlott a fejem, ahogy végigvonszoltak a konyhát, át a nappalin, amiből csak annyi maradt meg számomra, hogy sárgák a falak és piros perzsaszőnyeg borítja a fenyőpadlót, majd jobbra húztak, egy kis lépcsősor felé, ami alávezetett az alagsorba, a pincébe. Előrelökdöstek a sötétségbe, és félúton eleresztették a karom. Rögtön egy kattanást hallottam, hátrapillantva pedig egy vasrácsajtót észleltem. A rudakra fontam az ujjaim, de semmi értelme sem lett volna rángatni őket: olyan stabilan álltak, hogy képtelenség lett volna puszta erővel kiszabadulni onnan.
– Lou? Te vagy az, Louis? – hallottam meg egy fojtott hangot a sötétségből. Megbizsergett a karom Harry ismerős akcentusától, és kettesével szedtem a lépcsőket lefelé. Amikor leértem, halvány fény fogadott, és időm jutott alaposan körülnézni. A plafonról egyetlen villanykörte lógott alá, erőtlen sugarakat árasztott. A pincehelyiség elég tágas volt. A falak mentén polcsorok sorakoztak, leginkább üresen, kosztól porosan, és csupán egyetlen berácsozott, téglalapalakú ablakon keresztül áradt be az éjszakai sötét. Harry egy matracon feküdt, ami eléggé szétfoszlott már, és az oldalán szalmaszálak kandikáltak ki.
– Rémesen szúr – jegyezte meg. – Ki az a hülye, aki szalmával töm ki egy huzatot? – Megingatta a fejét, majd lehajtotta. – De minek is csodálkozom… Ez nem egy hotel. Fogságban vagyunk – tűnődött szomorkásan. – Louis…
– Igen? – léptem közelebb, és leheveredtem melléje. Furcsán sajnálkozó volt a tekintete. A szokásos ragyogás kihunyt belőle.
– Én sajnálom. Nem lett volna szabad… Téged…
– Hallgass, Harry – motyogtam, és a mutatóujjam a szájára szorítottam. Összerándult az érintésemtől, és lecsukta a szemét.
– Lou – ejtette ki halkan, elmélyült hangon a nevemet, amitől megbizsergett a tarkóm.
– Harry? – csúsztam közelebb hozzá. A térdem az övéhez ért, és a hasamban azonnal fellobban egy korábban csak az ő közelében érzett érzés. Tetszett, így még inkább mellé helyezkedtem. Már a karjaink is összeértek, amikor Harry már nem bírta tovább, és a jobb kezét átfonta a derekamon. Egy pillanatig tétováztam, de aztán a vállának dőltem, és hagytam, hogy megöleljen. A fejem a vállára hajtottam, a homlokom a nyakának döntöttem, éreztem, hogy meleg bőre az enyémhez ér. Forróság áradt belém, és ismét éreztem a vágyat. Elképesztően. Harry bal keze felszaladt a csípőmön, megcirógatta a nyakam, és a tenyerével az arcom maga felé fordította.
– Csókolj meg, Lou – kérte, én pedig nem tétováztam, azonnal az ajkára szorítottam ajkaim. Felszabadultam az érintésében, és engedtem, hogy irányítson. Lassan megfordultunk, hátradöntött a szalmamatracon, a megszáradt fű aromája és Harry természetes, barackillatú tusfürdőjével vegyült illata kitöltötte a tüdőmet. Tovább csókolt, a nyelve táncra kelt az enyémmel, és az ujjai a hajamba túrtak. Először lágyan, aztán egyre erősebben markolt a tincseimbe, végül már finoman, de jól érezhetően tépte a hajamat. Óvatosan hozzám préselte magát, mire felnyögtem.
– Harry – tekergőztem alatta, mert már szétrepesztett a vágy. – Én már nem bírom!
Egy picit elhúzódott.
– Hagyjam abba? – nézett a szemembe.
– Dehogy! Levehetem a pólód? – kérdeztem felbátorodva. Harry beleegyezően biccentett, én pedig gyorsan lehámoztam róla az említett ruhadarabot. Felszisszent, ahogy az ujjaimmal végigtapogattam megfeszült izmait, és amikor a mellizmán végighúztam a nyelvem, erősen a hasamnak döfte merev ágyékát.
– Mmmh – nyögte. – Kérlek – lehelte a nyakamba, én pedig a fogaim közé csíptem a bőrét, és lágyan szívni kezdtem. Harry ujjai a fenekembe markoltak, még közelebb húzott magához, összepréselte a testünket.
– Akarlak – mondta. Szavai bizsergést váltottak ki bennem. Az arcom a nyakába temettem, és bólintottam.
– Amióta csak megláttalak – pontosított.
– Tetszel nekem, Harry – feleltem őszintén, hosszú idő óta először. – Nem érdekel, hogy helyes-e… Egyszerűen… ez az igazság. Te vagy a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam!
– Istenem – motyogta, és a karjai megfeszültek körülöttem. – Köszönöm, Louis! Ez a legszebb, amit valaki mondott nekem! – Ismét megcsókolt, és olyan intenzíven átjárt az érzés, hogy megremegtem. Harry megszabadított a felsőmtől, aztán a nadrágomtól is. Nemsokára én is levettem róla, és a bokszeremben feszülő merevségem az övéhez nyomtam. Felnyüszített, mint egy kiéhezett állat, és az ajkát a kulcscsontomhoz érintette, nedves puszit hintve rá.
– Megőrjítesz – mosolygott. – Ezen a lepusztult helyen, ebben a szörnyű helyzetben egyedül csak te vagy a boldogító…
– És te – mondtam hozzásimulva. A kezével finoman masszírozni kezdte ágaskodó farkam, és én is így tettem az övével. Az ujjaimmal kitapogattam a bokszere korcát, és óvatosan benyúltam alája. Amikor a nedves, felizgult szerszámára fontam az ujjaim, állatias morgás tört fel a torkán, és fellökte a csípőjét. Lehúztam az alsóját, és gyöngéd, lassú mozdulatokkal verni kezdtem a farkát. Ő is rámarkolt az enyémre, és egy ritmusban elégítettük ki egymást. Hangosan ziháltam, miközben az arcom verejtékben úszott, és a szám lüktetett Harry csókjaitól. Göndör fürtjei a nyakamba omlottak, és miközben a tekintetünk összefonódott, Harry szélesen mosolyogott, amitől előbújtak két oldalt a gödröcskéi. Gyönyörű látvány volt, én pedig elvesztem benne. Fölém magasodott, és lágy, hosszan tartó csókkal jutalmazott.
– Fordulj meg, Louis – kérlelt, én pedig nem ellenkeztem. Annyira vágytam rá, mint még soha, semmikor, semmire. A tenyerével végigsimított a fenekemen. Vadul belenyögtem a matracba, és felnyomtam a seggem.
– Hihetetlenül kerek, gyönyörű és nagy – bókolt. Elmosolyodtam, válaszul ismét fellökve a hátsómat, hogy lüktetve álló farkához préselhessem. Fél szemmel hátrasandítottam, és láttam, hogy Harry ráköp a tenyerére, jó nagyot, aztán benyálazza hatalmasra dagadt farkát. Párszor még megismételte, aztán lehajolt, és óvatos puszit nyomott a fenekemre. Apró sikoly szakadt fel a torkomon. És amikor az egyik nyálas ujját a nyílásomhoz érintette, az elejét finoman benyomva, majdnem spontán elélveztem a belém villámló gyönyörtől.
– Szólj, ha fáj – suttogta, picit beljebb tolva a mutatóujját. Egyre jobban és jobban, de szerencsére nem fájt, pusztán jóleső kín járt át, ami felszabadító volt. A nyakamba puszilt, tetszett a kényeztetése. Pár pillanattal később már két ujját éreztem magamban. Felnyomtam magam, újra és újra, ő meg gyorsan mozgatni kezdte bennem az ujjait. Hangosan nyögtem, és ő is zihálva mozgott felettem. Egy pillanatig ledermedt, kihúzta belőlem magát, és láttam, hogy rámarkol a farkára. A szerszámát a fenekem felé vezette, és gyöngéden a nyílásomhoz érintette. Felsikoltottam. Többször is.
– Mmmh – nyöszörögtem alatta. Harry megfogta két oldalt a csípőmet, kicsit felhúzott, aztán figyelmesen, nagyon-nagyon lassan belém vezette magát. Az állkapcsom megfeszült a testemen átcsapós érzések örvényében, és ahogy a farkával belém hatolt, telt érzés lett úrrá rajtam. Először megdermedt, nem mozgott bennem, aztán ütemesen dugni kezdett. Hosszú perceken át szeretkeztünk, az egyik kezével biztosan tartott, a másikkal a farkamat ingerelte, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy mindketten elélvezzünk. Kifulladva dőltünk egymás mellé, és Harry egy csókkal jutalmazta a pillanatot.
– Köszönöm – suttogta, de fájdalmat láttam a szemében, ahogy viszonoztam a csókot.
– Mi a baj, Harry? – A kielégülést követve ugyan éreztem a bennem lappangó bűntudatot, de egyelőre elnyomtam. Sokkal inkább aggasztott a göndörke kétségbeesése. Amikor dübörgő léptekre lettem figyelmes, magunkra rántottam a takarót. Harry bűnbánó szeme kétségbeesve pásztázott. Nem értettem.
– Nocsak – csendült Tom hangja. – Egy kész üzletember vagy, Styles! – A félhomályban Tom bukkant fel előttünk, a kezében egy összecsukott kamerával. – Tudtam, hogy a hasznomra leszel! – Rémülten, tanácstalanul, és értetlenül kaptam a fejem Harry felé.
– Sajnálom – csúszott ki az ajkán. – De az életed, az életünk fontosabb volt az őszinteségnél. Meg kell értened, Louis…
– Te…
A hangom hisztérikusan csengett. A könnyek elárasztották a szememet, végigfolytak az arcomon, és forró ösvényt égettek a bőrömbe.
– Ez nem igaz… Felvették… ahogy mi… ahogy mi… – Nem volt időm kimondani, mert elkapott a hányinger és az ájulás ismerős érzése. Az utóbbi győzedelmeskedett az elmém felett, és erőtlenül adtam meg magam a nemkívánatos érzésnek. Hátrahanyatlottam a matracra, és hagytam, hogy minden oldalról körbeöleljen a sötétség.
Huh! Remélem, hogy tetszett!! <33 Várom a véleményeket, mert ez egy igazán sorsdöntő rész volt, és alapjaiban meghatározza a történet továbbhaladását! Köszönöm a visszajelzéseket! :) Sam xXx Szeretet!!!

2016. június 16., csütörtök

VI. rész

L.
A padlón heverő Lydia közel sem volt annyira rettentő, mint a kintről beszűrődő újabb puffogtatás. Magamban fohászkodtam, hogy az események jobbra forduljanak, és közben leguggoltam az eszméletlen lány mellé, hogy pár pofonnal megpróbáljam felébreszteni. Nyöszörögve oldalra fordult, a haja a vállamra omlott, de nem mondott semmit, ami eléggé aggasztó volt. Harry ellépett mellettünk, hogy kikémlelhessen a folyosóra.
– Nagyon elnémultak – jegyezte meg, ahogy átlépett mellettünk a küszöbön. Ebben a pillanatban több minden történt egyszerre: a lámpák vibrálni kezdek, a fények kialudtak, és a ránk telepedő sötétség félelmet vont maga után. Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Helyette átkaroltam Lydiát, és a sarokba vonszoltam magunkat. Harryt nem láthattam, és már a lélegzését sem hallottam, így arra következtettem, hogy kilopakodott a folyosóra. De ekkor valaki megérintette a vállam. És abban a percben éreztem, hogy először áthat. Az érzés, amit még magamnak sem vallottam volna be, és bőszen letagadtam. Én nem vagyok olyan! Nem lehetek! Soha! Erősen összeszorítottam az álkapcsomat, miközben Lydia állapotán tűnődtem, és minden maradék energiámmal a feltörő gondolataim igyekeztem elnyomni.
– Louis? – szólított meg Harry olyan halkan, hogy elgondolkodtam, tényleg kimondta-e a nevemet, vagy csak az elmém trükkös játéka volt. Amikor tágra nyílt szemekkel felém fordult, elég bizonyosságot adott számomra az előbbi felvetésemet illetően.
– Odakint gyülekeznek, a terasz előtt – jegyezte meg fojtott hangon. – Öten vannak. Maszkot viselnek, és több fegyver is van náluk… Fogalmam sincs, mi lehet ez Louis, de pár embert lelőttek… – lehelte a szavakat. A hangjában színtiszta, nyers félelem bujkált. Jól láthattam, ahogy egy izzadtságcsepp végiggördül a halántéka mentén, lecsorog a nyakán, és bekúszik a pólója szegélye alá. Zavaromban összefontam magam körül a karomat, és már előre bántam – az égiekhez fohászkodva a bocsánatért –, hogy kénytelenek leszünk az eszméletlen Lydiát magára hagyni.
– El kell tűnnünk – markolt rá a csuklómra Harry. A válaszomra már nem futotta idő, ugyanis a folyosó felől léptek hangja szűrődött felénk. A kopottas fenyődeszka minden lépésre megnyikordult, és a hang egyre közelebbről kezdett felénk áramlani. Páni rettegés szorította össze a mellkasom, minden izmom görcsbe feszült a bennem tomboló félelem hatására. Harry magabiztossága egy apró kilengésnek tűnt, hiszen az ő arcáról is jól leolvasható volt a rémület. Kivételesen ő is tanácstalanul gubbasztott mellettem, és a küszöbön túl dagadozó árnyék egy tömzsi ember alakját rajzolta elénk. Harry reflexből mozdult, de olyan hangtalanul, hogy bárki megirigyelhette volna. Behúzott maga után az ajtó mögötti kis sarokba. Mivel rettentően szűk volt a hely, éreztem, hogy a hátam a mellkasának feszül, és az ajkán kiáramló forró lélegzet a nyakamat melengeti. Az alak belépett a szobába, és a földön heverő lány látványa olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy nem nézett szét. Éreztem, hogy a torkomban növekszik a sikoly, és amikor már éppen feladtam volna minden kitartásom, Harry a számra szorította a tenyerét. Az idegen megmarkolta Lydia bokáját, és kivonszolta a szobából az eszméletlen testet. Utána akartam kapni, de Harry félreütötte a kezemet, és haragvóan nézett a szemembe.
– Az életünk forog kockán – rótt meg, én pedig eltűnődtem, hogy pár óra alatt hogyan változhatott meg minden ilyen gyökeresen. Egy tanfolyamra érkeztünk, és helyette egy rablótámadás főszereplői lettünk. Miközben Harry oldalra csúszott, hogy kipillanthasson a folyosóra, előhúztam a mobilom, és kivettem a kártyám belőle. Ha valóban történik valami, ez lesz az egyetlen menekülési útvonal, amit majd felhasználhatok egy kis ügyességgel. A kártyát a nyelvem alá csúsztattam, és bíztam önmagamban, hogy nem fogok megfulladni tőle. Éppen Harry után készültem kúszni, amikor erős dulakodás hangjai harsantak a közelemben. Valakit erősen a falnak vágtak, az illető fájdalmasan felnyüszített, és káromkodva ordított valamit a másiknak. Azonnal felismertem Harry akcentusos, dühvel fűtött hangját, de mozdulni sem bírtam. A tehetetlenség megbénított, és szorosabban összefontam a térdem körül a karom, egyre hátrébb húzódva a sarokba, hogy a sötétség gondosan elrejthessen.
– Te most velem jössz, szépfiú – fröcsögte egy hang. Lehunytam a szemem, minden erőmmel azon voltam, hogy az agyamba véssem az idegen férfi baritonjának csengését. Érdes hang volt, reszelős éllel, ami arra utalt, hogy az illető dohányzik. Megrémített a tudat, hogy eközben mit tehetnek odakint Lydiával, de nem siethettem a segítségére. Nem volt hozzá elég bátorságom, és tudtam, hogy elbuknék. Hallottam, hogy távolodnak a lépések, és fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire rávettem magam, hogy előbújjak az ajtó takarásából. Ez azonban rossz ötletnek bizonyult. A deszkapadló megnyikordult, és a jeges rémület újult erővel száguldott végig a testemen. Nem volt időm visszafordulni, helyette bekúsztam az ágy alá, magzatpózba gömbölyödtem, és lehunytam a szemem. Virágos rétre, meleg lankákra gondoltam, egy olyan helyre, ami napfénytől csillog, és a hűs szél vadrózsák illatát sodorja felém. Már éppen ellepett a nyugalom édesen zsongító bizsergése, amikor két bakancsot láttam meg az ágy végében. A résnyire hagyott ajtón beszivárgó lámpafényben csak az alak lábait láthattam. Cipőjének árnyéka végigkúszott a deszkapadlón, egészen az orromig, én pedig lélegezni is elfelejtettem. Valami csilingelt a kezében. Talán bilincsek.
– Lou-Lou-Louis… – dalolta a nevemet ocsmány hangon, amitől a libabőr szántott végig rajtam. – Tudom, hogy itt vagy, kisfiú… Előlem ugyan nem menekülsz! Mindig megkapom, akiket akarok… – Az utóbbi mondat olyan kétértelműre sikerült, hogy a karomba kellett harapnom, nehogy felvinnyogjak. – Előbb-vagy utóbb… De a helyedben előbújnék… ha nem akarsz túl sok fájdalmat… – Nem moccantam. Elakadó lélegzettel, félreverő szívdobbanásokkal gubbasztottam az ágy alatt, teljes sokkban. Jeges érzés markolászta a tarkómat, és az ijedtség vasmarokkal mart a bőrömbe. Micsoda nap… Micsoda tanfolyam… Pár nappal ezelőtt volt egy sanda megérzésem, egy rémálmom, amiben arra kért Alice, hogy hagyjam ki a tanfolyamot, mert rémes előérzete van. Álmomban hosszú órákon keresztül vitatkoztam vele, és a vége az volt, hogy kiléptem a házból, bevágtam az ajtót, és elhatároztam, hogy új életet kezdek nélküle. Az utóbbi időben egyre több olyan álmom volt, amelyben Alice az ellenségemként, nem pedig a szerelmemként tűnt fel. Olyan abszurdnak tűnt ez, hogy magam sem akartam elfogadni. A helyzet iróniája keserű ízet hagyott a számban, a feltörő epém fintorgásra késztetett. Az idegen megmozdult, a bakancs nehéz léptekkel végigjárta az ágy körüli részt. Amikor a fejem mellé ért, úgy éreztem, menten elájulok, de tartottam magam.
– Louis – dúdolta. – Told elő a kerek kis segged! – Könnyek lopakodtak a szemembe. Gyerekkorom démonai újult erővel támadtak fel bennem. Az illető hangszíne… a baritonja… olyan… emlékezetes volt… mintha már hallottam volna… Tom?!?! A reszketés elnyomhatatlanul futott végig rajtam, a megdöbbenés szikrája adrenalint lobbantott bennem, ami teljesen letaglózott. A gyomrom liftezni kezdett, és elfogott az undor. Ez képtelenség… Lehetetlen! Nem lehet…
– Összeköt a múlt, kicsikém… – dünnyögte mézes-mázos hangon. – Még van egy-két befejezetlen ügyünk! – Dühös lettem! Elképesztően… A félelem jócskán eltörpült a lángoló bosszúm mellett. Olyan hirtelen nyúltam ki és kaptam el a bokáját, hogy átgondolni sem volt a cselekedetem, ami minden tekintetben rossz lépés volt… Tom lehajolt, és megragadta a csuklómat. Akkorát rántott rajtam, hogy a fejem bevertem az ágyváz egyik gerendájának szélébe, harsogó sajgás támadt a koponyában, miközben kihúzott alóla.
– Tomlinson – mosolygott rám, és jól láthattam, hogy hiányzik pár foga, néhány pedig félig letöredezett, vélhetően egy kemény verekedés alatt. Időm sem volt eszmélni, a béklyók máris a csuklómra kattantak.
– Befejezzük, amit évekkel ezelőtt elkezdtük – vigyorgott. – Végre az enyém vagy! – A könnyek immár megállíthatatlanul ömlöttek a szememből, és nem is próbálkoztam leplezni őket. A lelkem lassan szilánkosra repedezett, és a szívem már csak egy robot volt, ami a túlélésért hajtott, de az érzések eltűntek.
Üres voltam.
És magányos.

H.

Az egyik maffiózó a nyakamtól fogva rántott ki a szobából, és a falnak vágott. Nem érte meg küzdenem, mert nyomban hárman jöttek még rám, lefogtak, bilincset csatoltak a csuklómra, és elkezdtek kivonszolni. Rémült voltam, és tanácstalan. Fogalmam sem volt, hogy a többiekkel mi történt, a kísérőtanárt hogyan intéztek el, és a lelkem mélyén egy csepp kis rész Lydiáért is aggódott, de a legnagyobb rettegést egyetlen személy váltotta ki bennem: Louis. Elég volt csak rá gondolnom, hogy zaklatott legyek, és kapálózni kezdjek.
– Nyugi, szépfiú, nem lesz semmi baj a buzi kis haveroddal – fröcsögte az egyik, akinek hosszú, zsíros fekete haja a szemébe csüngött, és a szája szélén lévő piercing megcsillant a holdfényben, ahogy bevágtak egy fekete furgon tágas csomagterébe. Két fickó mellém vetődött, hogy szemmel tarthassanak.
– Asher, ne szövegelj annyit! – kiáltotta hátra valaki. A fekete hajú fickó elhúzta a száját. Legalább megtudtam az egyikük nevét.
– Jaj, Luke, az irányításmániád folyton bekavar…
– Nem, Ash, csak vigyázok, hogy rejtve maradjunk – kontrázott Luke, és megcsóválta a fejét. Szőke fürtjei ide-oda himbálóztak, ahogy bevágódott a kormány mögé.
– Hol vannak már? – csattant fel Asher, és a mellette gubbasztó kigyúrt, kopaszt fickó az ujjait ütögette össze unalmában. Őt Iannek szólították.
– Garson hamarosan hozza Louis-t – felelte higgadt hangnemmel Luke. Megdöbbentett a nyugodtsága, hiszen mégis egy emberrablást végzett. Biztosan nagyon edzett már, ha ennyire profin űzi a „mesterséget”. Az összes gondolatom mellett a halálfélelem is helyet kapott, hiszen fogalmam sem volt, hogyan fogunk kiszabadulni a fogságukból… már ha lehetséges lesz.
– Blake üzent. 20 percen belül a Fekete Lyuknál kell lennünk – szólalt fel Ian, mire mindenki készségesen felé fordította a fejét. – Parancs. És nem késhetünk!
– Üzend meg, hogy ott leszünk – motyogta Luke, és bedugta a kulcsot az indítóba. Két sötét alak közeledett felénk, és az egyikében felismertem Louis meggyötört arcát. Vörös és duzzadt volt a sírástól, a szeme le-lecsukódott a kimerültségtől. Elszorult a szívem, hogy ilyen állapotban kellett látnom, de semmit sem tehettem. Az égvilágon semmit… Bezsúfolódtak a hátsó ülésre, és a furgon nyomban döcögve megindult. Fogalmam sem volt, hová visznek bennünket, milyen napok elé nézünk, de egyben biztos voltam:
Ha kell, az életem árán is, de kijuttatom innen Louis Tomlinsont! Élve és egészségesen!
Esküszöm.

L.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kinyitottam a szemem, és sűrűn pislogva belebámultam a reggeli fényekbe, de a Nap már magasan járt az égen, így nem lehetett korán. Az éles fény eleinte elvakított, aztán időm jutott körülnézni. Jellegtelen szobában feküdtem egy vaságyon, a testem köré szétmállott takaró csavarodott, és lenézve magamra pusztán egy bokszeralsó volt rajtam. A helyiségben fullasztó meleg uralkodott, és a mellettem lévő ágyon Harry szunyókált viszonylag békésen. Az álmaiban legalább biztonságban lehetett a kínzó valóság elől, de az ébredés nem sok jót ígért. Pár perc múlva ő is megmozdult, morogva megdörgölte a szemét, és belebámult az arcomba. Véreres szeme kialvatlanságról árulkodott, és nem telt bele pár másodpercbe sem, hogy a valóság fejbe kólintsa. Olyan erősen vetődött fel, mintha szögeken feküdne.
– Hol vagyunk? – lihegett, de nem tudtam rá válaszolni.
– Fogalmam sincs, Harry. – Körbenéztem, és lehorgasztott fejjel vettem tudomásul a vasajtót, a berácsozott ablakokat, a porlepte szobát. A küszöb előtt két tál zöldszínű főzelék gőzölgött, de a kinézete semmi jót sem ígért, az én étvágyam pedig olyan gyorsan tovatűnt, mintha nem is lett volna. Gyanítom, hogy Harry is hasonlóan érezhetett, mert az ajkára költöző fintor semmi jóról sem árulkodott.
– Ki kell jutnunk – suttogta.
– Az nem olyan egyszerű – mutattam körbe.
– Te vagy az egyetlen jó dolog ezen a helyen… – hajtotta le a fejét Harry. A szavai felfokozták a szívverésem, és a testemen meleg bizsergés szántott végig. Elringatott a forró érzés, és egy pillanatra csillapodott a bennem tomboló félelem a helyzet szomorúságát illetően. Harry átcsúszott az én ágyamra, és a vállát az enyémnek döntötte. Nem húzódtam el.
– Louis? – fordult felém. Az arca ismét csak pár centire volt tőlem, én pedig ellazultam a közelségének békességében. – Annyira rossz minden… – hajtotta le a fejét. Göndör fürtjei az arcába omlottak, és függönyt képeztek közénk. Felemeltem a kezem, és az ujjaimmal szétfésültem a tincseket, hogy a szemébe nézhessek. – Nem minden rossz. Te nem, Harry! – A szemei tágra nyíltak, és ő is felemelte a kezét, majd a tenyere közé vette az arcom. Nem tiltakoztam, és nem gondoltam Alicre, sem pedig a kisfiamra. A dolgok várhattak magukra. Jócskán. Közelebb hajolt. Az ajkamon éreztem a belőle kiáramló leheletet. A nyelvével finoman végigsimított az ajkán, és óvatosan rásimította őket az enyémre. Abban a pillanatban legördült az arcomon az elszántan visszafojtott könnycsepp, és nem húzódtam el. Harry szája finoman körbeölelte az enyémet, a nyelve végigsimított a fogsoromon, és hagytam, hogy bekússzon a számba. A forrósága felizzította a testem, és a elvesztem a csókban. Mindent beleadtam, elengedtem magam, és a karommal átkaroltam a nyakát. Ledöntött az ágyra, és fölém hajolva tovább puszilgatott, majd nedves csókokat hintett az államra, aztán újra a számra tapadt, és folytatta a lágy kényeztetést. Így feküdtünk percekig, és akkor is csak a feltámadó léptek hangja riasztott össze bennünket. Az ajtó nyikorogva kitárult, és mindketten elakadó lélegzettel, tátott szájjal bámultunk a belépő alakra. Nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, mintha drog hatása alatt lennék, de jól tudtam, hogy csak a valóság annyira elkeserítő…
– Ó, nézzenek oda. A két kis foglyunk összemelegedett… – fröcsögte a szavakat a megszólalásig Harryhez hasonlító srác.
– Blake? – nyögte Harry teljes sokkban. – Hogy kerülsz ide?  

_______________________

Sziasztok!Némi késéssel, de itt vagy a hatodik rész!Ha vagytok itt még páran, várom a hozzászólásokat, mert sokat segítene egy-két vélemény! Köszönet! <333Sam xXx Szeretet!!!