XI. rész

„Még a jófiúk is hibáznak, ha olyanok a körülmények.”

Született feleségek

L.

A repülőtéri terminál dugig volt a járatukra várakozó utasokkal. A félelem gyomorszorító erővel érkezett, de ahogy elnéztem az emberek végtelen örvényét, egy kis nyugalom szállt meg. Harry óvatosan vezetett maga mellett, és habár Blake minden mozdulatunkat követte, mégis jó volt, hogy kitehettük a lábunkat a házból. Eleinte védtelennek éreztem magam, de a zöldszemű csodám jelenléte lényegesen könnyített a rémületen, ami rettegésben tartott. Hongkong. A város, ahol el fogok veszni… Hiába próbálkoztam, minden csepp önuralmam odalett. Rászorítottam Harry ujjaira, és remegve ültem le. A szűk, sötétkék műanyagszékek nyikorogva adták meg magukat, és ahogy a tenyerembe temettem az arcomat, a sírás torokszorító ereje azonnal lecsapott rám.

– Minden rendben lesz, drágám – suttogta. A kezével szétfeszítette az ujjaimat, majd felemelte a fejemet. Az arcom égett a könnyektől, de amint belenéztem abba a gyönyörű, elvarázsolóan élénk borostyánszín íriszébe, mintha az idő megállt volna. Mintha nem lettek volna a körülöttünk lévő utasok. Nem lett volna Blake. Csak a kis, közös világunk, ahol szabadok lehetünk, és mi írhatjuk a szabályokat. Megremegett a combom a gondolattól, és a fejemet a vállára hajtottam. Az orromat belefúrtam lágy, samponillatú hajába, majd felvezettem a kezem, hogy beletúrjak. A tincsek selymesen olvadtak szét az ujjaim között, én pedig belepusziltam a nyakába. Harry felmordult, és erősebben szorított magához. Éreztem a szikrát, ami a szerelmet lobbantotta bennem, és azt a mély ragaszkodást, ami létrejött kettőnk között. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, hogy először mennyire tartózkodtam tőle, mennyire nem akartam vele lenni. De a vonzalom legyőzött mindent, és elsöpörte az ellenérveim. Már nem érdekelt Alice, a beteges rajongása, az elvárásai, a tervei, az, hogy hogyan szeretne megváltoztatni és olyan emberré faragni, aki sosem lehetek. Egyedül a kisfiam miatt viseltettem némi szégyennel, de tisztában voltam vele, hogy nem tagadhatom meg a boldogságomat: engednem kell magamnak. Muszáj.

– Valami baj van? – kérdezte Hazza. Finom csókot hintett az államra, és az ujjbegyével maga felé fordította a fejemet.

– Azon kívül, hogy Hongkongba visznek, és elválnak az útjaink? – csattantam fel. Az ajkam máris megremegett, és újfent utolért a bánat. Hullámokban érkezett a zokogás, a testem rázkódott, és az arcomat könnyek nedvesítették. Nem érdekelt, hányan nézhetnek. Nem foglalkoztam a csodálkozó tekintetekkel, az idegen pillantásokkal. Egyedül csak ő érdekelt. Beledőltem az ölelésébe, hagytam, hogy az ujjbegyeivel csitító köröket írjon le a tarkómon.

– Minden rendben lesz – fogta suttogósra a hangját, és a tenyere közé vette az arcomat. Az orrával megpaskolta az enyémet. Szélesen elmosolyodtam. – Ígérem, Louis – simított végig az arcomon a hüvelykujjával, amit izzó forróság követett. Szerettem, mikor hozzám ért, hogy egyetlen érintésével képes volt megnyugtatni, csitítani. – Sze… szeretlek, érted? – nyomatékosította. Még minding nem tudtam felfogni, betelni vele, hogy az enyém lehet, hogy végre igazán, teljes szívemből boldog lehetek, és ha nem lenne a maffia… teljes életet élhetnénk. Fájt, hogy hazudnom kell neki. Lesütöttem a szemem, hogy leplezzem a zavaromat, majd megcirógattam az arcát.

– Én is szeretlek, Harry – motyogtam. – Az életemnél is jobban. – Szorosan magához ölelt, de én már előre féltem, mikor be kell vallanom neki, hogy családom van, eljegyeztem egy nőt, van egy kisfiam, Jack, és Alice már a tavaszi esküvőt szervezgeti… Soha életemben semmitől sem tartottam jobban, mint a pillanattól, mikor színt kell vallanom Harrynek.

– Jaj, ne már! – csattant fel Blake. – Ne csináljátok ezt. Ne nyilvánosan. Annyira undorító… tesó – villantott összeesküvő mosolyt Harryre. Az említett arca csúnya grimaszba torzult, és szorosabban vont magához.

– Te beszélsz, Blake? Komolyan?

Blake szélesen elmosolyodott. Vásott vigyorra húzta a száját.

– Az, amit Louis-val tettem – köszörülte meg a torkát, és hátrafésülte a szemébe csüngő göndör fürtöket –, az egy jel volt, egy figyelmeztetés, hogy ha nem tesztek a kedvemre, és nem játszotok az utasításaim szerint, könnyen bajotok eshet, Harry – felelte gúnyosan.

– Tudod, Blake – nézett fel rá. Fel akartam emelni a kezemet, hogy a szájára tapasszam a tenyeremet, ezzel beléfojtva minden indulatos szót, de Harry a csuklómért nyúlt, és lefogott. – Soha, soha az életemben nem sejtettem, hogy valaha majd ellenem fordulsz. Megvoltak a saját, sötét játszmáid, a hatalmi vágyad, az éhséged az irányítás iránt, a gyilkos ösztön, de sokáig tiszteltük egymást. Sokáig. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egyszer el akarsz adni. A saját ikertestvéredet – remegett meg Harry hangja. – Elkeserítő. – Újra láttam azt a halvány árnyat Blake szemében. Mintha megtört volna. Gyorsan hátat fordított kis társaságunknak, és reszelősen sóhajtott.

– Harry – suttogta. A hangja most teljesen másképp szólt. Barátságosabban. – Ha mindent értenél, sokkal könnyebb lenne… Csak – fordult meg, széttárva a karjait, és dühösen összecsapta a tenyerét –, csak tedd, amit mondok. És ennyi.

– Nem olyan egyszerű – hajtotta le a fejét Harry. – De nincs választásom.

– És ha felszállunk a repülőre – szólaltam föl. – Egyetlen kérésem van… Szeretnék Harryvel lenni egy kicsit – nyögtem fojtottan.

– Egy a baj – mosolygott Blake. Újra a kőkemény álcája mögé bújt. – Nem egy repülővel megyünk. Már itt elválik az utatok, Louis. Sajnálom.

A szám sírásra görbült, de mielőtt átadhattam volna magam a kétségbeesésnek, ismét felszólalt Blake.

– Viszont van három órátok, míg meghozzák a magángépeket. A reptér egyik rejtett, nem túl nyilvános részéről fogjuk megkísérelni a felszállást. Ian majd elkísér a közeli motelig, nekem addig akad pár elintézni valóm. Ne legyetek útban, és még édes kettesben is lehettek. Na, mit szóltok?

H.

Forró düh öntötte el az ereimet, és már előre szomorú voltam, hogy el fognak választani Louis-tól. Hiszen még csak most ismertem meg… Az, hogy megszerettem, még elviselhetetlenebbé tette a lelki kínt, és ahogy elnéztem könnycseppektől nedves, égő arcát, vörös szemét, rám tört a zokoghatnék, de ügyesen visszafojtottam. Nem akartam kiborulni előtte. Én akartam lenni a talpköve, a józanész, valaki, akibe kapaszkodhat és erőt ad neki.

– Rendben – nyögtem nagy nehezen. – Elmegyünk Iannel a motelbe. Minden rendben lesz. – Blake kurtán biccentett, aztán a fekete sapkáját szorosabban húzta a fejére, és eltűnt a tömegben. Felnéztem az érkező-induló járatokat hirdető táblára, és elfogott a szorongás.

– Ne is próbálkozz – vigyorgott Ian. – A repülőtéri dolgozók többsége Mr. Styles hatalma alatt áll. Blake ereje leigázhatatlan.

– Te pedig egy pótkerék vagy – röhögött fel Louis. – Aki csak a piszkos munkára kell neki, arra, hogy elvégezze azt, amihez neki nincs kedve. Felügyelsz bennünket, meg ilyesmi… Nem unod?

– Eleget fizetnek, hogy ne unjam – felelte Ian. – Fogalmazzunk így.

Fél órával később már távol voltunk a repülőtéri várótól, a helytől, ahol majd búcsút kell mondanom Louis-nak. Még csak gondolni sem akartam rá, de a kellemetlen tudat, a szívfájdalom minduntalan emlékeztetett rá, hogy már csak pár óránk van hátra. Aztán mindenek vége. A motel épülete előtt szorosan magamhoz vontam, és úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta. Láttam, hogy a szeme sarkában legördül egy könnycsepp, és a mutatóujjam begyével leitattam, aztán habkönnyű csókot leheltem az ajkára.

– Ne aggódj – karoltam át. – A szeretetem mindent legyőz. – Amikor beléptünk a kis, takaros 23-as számú szobába, elfogott a hiányérzet. Hullámokban érkezett, és legszívesebben felüvöltöttem volna a kíntól.

– Nem akarlak elveszíteni – kulcsoltam össze az ujjainkat, és magamhoz rántottam egy nyelves csókra. – Soha.

– Bárcsak így lehetne – nyöszörgött a számba Louis. – Bárcsak.

– Fúj – ordított fel Ian. – Én ezt nem fogom végignézni! Sötétítsetek be, megvárlak benneteket az előszobában. Csak semmi trükk – hangsúlyozta élesen –, mert rálátok az ablakra. Kitépem a nyelvedet, Styles, ha bármivel is próbálkozol! – Louis aprót bólintott, majd amint Ian alakja eltűnt, az ujjait összekulcsolta a nyakam mögött. Az ajka követelőzően, éhesen csapott le a számra, és máris a fogai közé szívta az érzékeny bőrt. Felvinnyogtam az érzéstől, és a kéj bizsergető, forró lávaként öntötte el az ereimet. Hátráltam, a sarkam az ágy lábába ütközött, pillanatokon belül pedig már a matracon feküdtem. Lihegve néztem, ahogy Louis fölém tornássza magát. Sebesen szedtem a levegőt, de ő máris a nyakamra tapadt, nyálas csókokat hintett a bőrömre.

– Figyelj – vergődtem alatta. – Louis… – Fellöktem magam, és a hátam szorosan az ágytámlának feszítettem. A tenyerem közé vettem az arcát, élesen néztem rá.

– Bármi is lesz – sziszegtem remegő hangon. – Azt, ami történt, sosem fogom elfeledni. Érted? – súgtam az szájára, és érzéki, lágy csókkal jutalmaztam. A nyelvünk lassan forrt össze, és minden érintés, nyalintás maga volt a tökély. Hátradöntötte a fejem, hogy utat engedjen a kezemnek, ami időközben a mellkasára kalandozott, simogattam az izmait. Mindenhol érinteni akartam, magamba akartam vésni a teste minden egyes porcikáját, koncentráltam, megéltem minden egyes érintést – tudtam, hogy szükségem lesz az emlékekre. Tudtam, hogy sötétebb napok jönnek. Tudtam, hogy… hogy sok ideig nem láthatom… Ez pedig teljesen kikészített. Tönkretett. Faltam a száját, és szenvedélyesen csókoltam, feszültem remegő, kis testéhez. A karommal átfogtam a csípőjét, erősen, vadul rántottam magamra, majd fellöktem a csípőmet és álló farkam lüktetve feszült éledező, félig kemény szerszámához.

– Vegyél a szádba – zihálta Louis. Elragadott a hév, és úgy téptem le róla a nadrágot, mintha csak egy egyszerű rongydarab lenne. Mikor az alsója korcára vezettem az ujjaim, és finoman benyúltam, érintve síkos makkját, Lou kéjesen felnyüszített.

– Ez az, Harry – lehelte a nyakamba, és belecsókolt a bőrömbe. – Így. Csináld. Az istenért, csináld! – Mélyebbre nyúltam, hogy lefeszíthessem a makkjáról a vékony bőrt. Egyúttal lehúztam a bokszerét, és mikor előbukott méretes szerszáma, engem is megtalált az elsöprő vágy. Már nem tudtam uralkodni magamon. Lejjebb csúsztam, hogy közelebb férkőzzek hozzá. Szabad kezemmel a combját kezdtem cirógatni, lágy köröket írtam le. Louis egész teste megremegett, és mikor a nyelvemmel végigsimítottam a combja belsején, nyálas nyomot hagyva, felsikoltott.

– Igen, így, Hazza. Így – csókolgatott mindenütt, ahol csak ért, én pedig ritmusosan verni kezdtem a farkát. Néhányszor bevetettem a nyelvemet, a hegyével izgató köröket írtam le a makkja vöröslő peremén. Louis eszeveszettül lihegett, zihált, az egész teste izzadtságban úszott. Mikor remegve a vállamra hanyatlott, és éles sugárban spriccelt, a látványtól, attól, ahogy a nyakamba harapott, és a körmeivel a vállamba vájt, miközben a nevemet suttogta, én is elélveztem. Másodpercekig remegtünk még, majd összeforrtunk egy rég esedékes ölelésben, nem törődve a testnedveinkkel.

– Köszönöm – nézett rám párás tekintettel. Elmosolyodtam; finom puszit cuppantottam az ajka szélére, és elkezdtem öltözködni. Nem telt bele negyedórába se, hogy rendbe szedjük magunkat, felfrissülten, széles mosollyal helyezkedjünk vissza az ágyra. Azonban hamar megtalált mindkettőnket a szomorúság, és pillanatok múlva már könnyezve öleltük egymást… Ismét.

L.

– Louis – nézett rám Harry. Olyan gyöngéden ejtette ki a nevemet, hogy beleremegtem. – Tudnod kell, hogy amit átéltem veled, ahhoz nincs hasonló… Sosem gondoltam volna, hogy ez kijár nekem… Soha. – Éreztem, hogy a félelem futóléptekben ér utol, és tudtam, hogy le kell állítanom, különben sokkos rohamom lesz.

– Harry – reszkettem a nevét, mert már a testem feladta az önmegtartóztatást, és nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek. – Ne akard még nehezebbé tenni, kérlek… Kérlek. – Belefojtottam egy csókba minden fájdalmam, és átöleltem, de a pillanat varázsa nem tartott sokáig. Ian jelent meg az ajtóban.

– Értékelem ezt a túlzott nyáladzást, de indulnunk kell, drágáim…

A visszavezető út a repülőtéri váróig sokkal fájdalmasabb volt, mint a motelhez. Akkor még tudtam, hogy előttünk áll pár óra, amit egymás karjában tölthetünk el, de a fájdalmas tudat, hogy most mindennek vége, összeroppantott. Blake a mozgásérzékelős üvegajtó túloldalán állt, és mikor szétcsúsztak az üveglapok, gyors léptekkel közeledett felénk.

– Indulás! Megszereztem a magángépeket – tájékoztatott bennünket sürgető éllel a hangjába. Jobbra intett, és Ian gyakorlott, szakavatott mozdulatokkal bökdösött abba az irányba. Harry lazán követett bennünket, az ujjai mindvégig a csuklómon játszottak – meg akart nyugtatni. Végig bennem kavargott a kérdés, hogy vajon miért külön gépekkel visznek bennünket Hongkongba?, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy feltegyem. Mikor megláttam a szürke gépet, elfogott a rémület. Rávetettem magam Harryre, és olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy biztosan kipréseltem belőle minden szuszt.

– Lélekben veled leszek – biztosítottam remegő hangon, és egy csókot nyomtam az arcára. – Szeretlek. – Amint ezt kimondtam, Blake megragadta a csuklómat, és elkezdett a gép irányába rángatni. Hiába vergődtem, ő százszorta erősebb volt nálam, és gyakorlott ujjaival, na meg izmos karjával olyan erősen leszorított, hogy mozdulni is képtelen voltam. Az ajtó dübörögve csapódott be utánunk, és Harry lent maradt Iannal. Undorodva kirántottam a kezem Blaké-ből, hiszen amint a külvilág zaja kívül rekedt az ajtó túloldalára, a szorítása is meglazult rajtam. Kétségbeesetten egy ablak mellé ültem, a tenyeremet az üvegre tapasztottam, és az arcom szorosan nekifeszítettem a hideg felületnek. Láttam Harryt, a könnyes szemét, riadt tekintetét, és engem is elkapott a zokoghatnék. Utat engedtem minden elfojtott, feltörő könnyemnek, és hagytam, hogy végiggördüljenek az arcomon. Hangosan, hüppögve sírtam, miközben Blake pár üléssel arrébb helyet foglalt – szótlanul szemlélt. Az ablakra leheltem, és remegő ujjaimmal felfestettem, hogy Szeretlek. Harry a mellkasához kapott, láttam, hogy az arca fájdalmasan eltorzul, és én is megállás nélkül zokogtam. A rotorok feltámadó zúgása elnyomta a torkomban dobogó, őrült ütemre kapcsolt szívverésem, és a nyöszörgésemet is elfedte. A gép emelkedni kezdett, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ian valamiért riadtan hátrafordul, a magasba emeli a kezét, elképesztően üvölt valamit, de semmit sem érthettem, az ablak nem engedte be a hangokat.

Felsírtam, amint a szememmel megtaláltam Harryt. Egy férfi lépett a hátába; pisztoly volt nála. Még távolról is jól láttam ravasz, megfontolt tekintetét. Gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt. A dörrenés tompítva, de észlelhetően jutott el hozzám. A szívéhez kapott, de már késő volt – Harry lába megbicsaklott, és a teste élettelenül dőlt előre. Nem láttam egyebet, csak ahogy mozdulatlanul fekszik a hideg földön, és felbugyogó vére vörösre festi az aszfaltot… A gépünk a magasba emelkedett. Többé már nem láthattam.

Sziasztok! Jól tudom, hogy ide nem szokott olyan sok vélemény érkezni, de most nagyon örülnék minden egyes kis visszajelzésnek! :) xx Sam. xXx Szeretet!!! És köszönök mindent! :) HDawn... szavak sincsenek a hálámra. ;)

X. rész

L.

Kopogtak az ajtón, és Blake hátratolta a székét. A szeme végigfutott rajtunk, de nem mondott semmit, elég volt, amit eddig hallottunk. Ahogy elnéztem az alakját, azonnal feltört bennem a hányinger, és talán most először kezdtem igazán belegondolni abba, amit velem tett. Gyorsan érkezett a gyötrelem, mindent elsöpört bennem, és élő szörny módjára marcangolt szét. A szemem bepárásodott az elfojtott könnyektől, amelyek kicsordulással fenyegettek. Nem tudtam Harry irányába nézni. Valami belső kényszer meggátolt benne, bármennyire is vágytam arra, hogy valaki szeressen, hogy valaki átsegítsen a keserű, lelki válságon, ami sötét, borús felhőként lebegett felettem. Néma voltam, keservesen néma. Abban a pillanatban szembesültem azzal, amit Blake tett. Hiába igyekeztem elválasztani, elhatárolni magamban a két testvért, túl kevés voltam hozzá. Gyenge. Amikor Harry a csuklóm után akart nyúlni, úgy kaptam el a kezemet, mintha parazsat érintenék. Fájdalom markolt a szívembe, és szétroncsolt bennem mindent.

– Nekem ez most nem megy – hajtottam le a fejemet. Vártam, hogy mondjon valamit, de csend telepedett a kis asztalra, ahol már csak hárman húztuk meg magunkat. Blake egy idegen, fekete ruhás fickóval cseverészett az ajtóban. Nem invitálta be, ami arra engedett következtetni, hogy nem éppen egy megtűrt személy. – Amit a testvéred tett… lelki sokk, Harry. Fogalmam sincs, mi volt velem délután, amikor a karjaidba omlottam. Talán egyedül csak annyi a magyarázat, hogy olyan sok minden történt, hogy időbe telt belegondolni az egészbe… akkor el voltam foglalva a lelki fájdalmammal, és az a kis szeretet, amit tőled kaptam, átlendített a holtponton, de most megint kétségbeesett vagyok.

– Ha hagynád, hogy szeresselek – suttogta elvékonyuló hangon, egy szomorú félmosoly árnyékában –, minden könnyebb lenne, Louis. – Harry lehajtotta a fejét, és nem nézett rám.

***

Az este további része csendesen telt, egyikünk sem szólt a másikhoz. Fájt, hogy egy nem várt, különös probléma ütötte fel a fejét köztünk, de nem tudtam tenni ellene. Az érzéseim rútul csapdába csaltak. A fájdalom elviselhetetlen volt, valósággal belülről marcangolt. Igyekeztem megtalálni azt, ami motiválna arra, hogy túllendüljek a problémám, de nem ment. Mindig is erős embernek tartottam magam, de most valahogy elszállt minden önmagamba vetett hitem, és nem maradt semmi más, csak a kínzó bizonytalanság. Ahányszor csak Harryre néztem, mindig Blake gonosz, sejtelmes félmosolya, baljós vigyora derengett fel a szemem előtt. Hihetetlen nehéz volt, hogy két ugyanolyan külsejű emberrel vagyok egy házban, mégis mindkettő rettentően más. Harry olyan fiú, aki gyöngéd és kedves, szeret oltalmazni, és a felém irányuló vonzódása az első perctől tiszta volt számomra, míg Blake ellenséges, visszataszító külseje undort ébresztett bennem. Pedig Harry ikertestvére, mégis kiül a vonásaira, az arcára, az egész jellemére az a gonoszság, az a sötét erő, ami a lelkéből árad. Holnap reggel Hongkongba indulunk. A tudat, az, hogy valami olyanra kényszerítenek, amit nem választottam, de még csak nem is akartam magamnak, elkeserített. Odabent most először örültem a magánynak, ami a szobába belépve fogadott, és nem is kapcsoltam fel a villanyt, a sötétben elbotorkáltam az ágyunkig, ledobtam a cipőmet, lehámoztam magamról a pólómat és a nadrágomat, mert annyira elviselhetetlen meleg uralkodott bent, hogy képtelen voltam ruhásan a paplan alá bújni, majd egy szál bokszerben dőltem be az ágyba. A szemem egy pillanat alatt csukódott le, és annyira fáradt voltam, hogy még a rémálmoknak sem jutott hely, mindent elmosott az elcsigázottság.

Arra ébredek, hogy zihálok, de tudom, hogy az ébrenlét nem valóság, pusztán egy újabb rémálomban vagyok. A szívem kétszázra kapcsolva, hevesen dörömböl a mellkasomban, egy sötét sikátorban kuporgok a durva murván, ami mindenhol piszokfoltokat hagy a ruhámon. Hallom a támadóm hangját, és ezúttal nem Tom éles, rekedtes baritonja furakodik az elmémbe, hanem Blake határozott, piszkos szavakat kiáltozó hangja. Felnyüszítek a félelemtől, minden tagomat átjárja a bénultság. – Előlem nem menekülsz, te kis buzi! – A hangja veszélyesen közelről cseng, összerezzenek az erejétől. – Úgy megduglak, hogy többet nem állsz lábra. – Nem tudom elfojtani a könnyeim, zokogva előreborulok a térdemre, és átkozom magam, habár fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, ahová. – Megtalállak. – Betontörmelék recseg a bakancstalpak alatt, amelyet a gyér holdfény ezüstös ragyogásba von. Már látom. Közeledik felém. Elfogynak a perceim. Elfogynak a légvételeim. Elfogynak a szívdobbanásaim. Mindennek vége. De mielőtt Blake a csuklómért kapna, megjelenik a hátában Harry, aztán leüti.

– Lehet, hogy a testvérem – morogja dühösen –, de nem vagyok köteles eltűrni, hogy bántsa a szeretteim. Tőled sokkal többet kaptam, Lou, mint tőle. Fontos vagy nekem, és emlékezz erre, ha egyszer el akarsz tolni magadtól, kérlek. – Leguggol mellém, az ölelésébe von, s csendesen ringat.

Riadtan ébredtem az ágyon, a kezem automatikusan kinyúlt, hogy Harry testét keressem. Nem találtam. Abban a keserves pillanatban, a rémálom hatása alatt, érzelmesen és könnyes szemekkel rádöbbentem, hogy meg kell tanulnom uralkodni a sérelmeimen. Be kell bizonyítanom, hogy erős ember vagyok, és ez úgy fog menni, ha nem süllyedek alá, a saját sötétségembe, hanem hagyom, hogy boldog lehessek Harry mellett. Hogy magam mellé fogadom, nem pedig elutasítom. Ennek szellemében dobtam le magamról a takaróm, majd indultam a folyosó irányába, hogy rábukkanjak az én hősömre…

H.

Egyszerűen ellépett tőlem, mindennemű válasz vagy reakció nélkül, hogy biztosítson arról, felfogta, amit mondtam, megérti… Miután közölte velem Louis, hogy mennyire kétségbeesett, egyedül hagyott a konyhában. Lábujjhegyen osont ki, és az emeleti hálószobánk irányába indult. Ő még csak hátra sem nézett, hiába bámultam utána tágra nyílt, esdeklő tekintettel, nem érezte meg, mennyire szükségem lenne egy biztató mosolyra, amit talán sosem kaphatok meg az este folyamán. Belefeledkeztem az önsajnálatba, átkoztam magamat, az ikertestvéremet, a jelenlegi helyzetet, mindent okoltam, hogy el tudjam fedni a lelki fájdalmat, azt az űrt, amit a szavai keltettek bennem. Amíg Blake az idegennel csacsogott, könnyű, légből kapott elhatározást tettem, és a hűtő irányába léptem. Elegem volt a mardosó érzésekből, a kínból, ami ellepett mindenhol. Feledni akartam, az alkohol ízére vágytam, arra a jótékony nyugalomra, amit elnyerhetek általa. Az első pohár pia könnyen csúszott, és gyorsan jött a második, hiába bíztam abban, hogy megálljt tudok parancsolni magamnak. Nem ment. Kevés voltam hozzá. Igaz, hogy sörrel kezdtem, de aztán áttértem a whiskyre. Ittam. És ittam. Az üveg negyede már kiüresedett, mire Blake visszatért. – Na, mi van, bátyus, szerelmi bánat? – fröcsögte kárörvendő, gúnnyal átitatott hangon, bennem pedig megnyílt valami, és a szavak kibuktak a számon.

– Te mondod? – néztem rá összehúzott szemmel. – Nekem legalább vannak érzéseim. Van miért élnem, Blake. De neked… A saját testvéredet fogva tartod. Ez mindent elmond. Nem vagy több, csupán ennyi. Egy pénzhajhász senki. – Blake arca eltorzult, jól láttam, hogy megérintik a szavaim, de ő sziklaszilárd ellenállással tűrte, ahogy bepiszkolom. Mert igazam volt, és talán – bár nem biztos – valahol legbelül ő is tudta ezt.

– Holnap reggel mindennek vége, Harry – lépett a hátamba, miközben egy újabb jeges kortyot küldtem le a torkomon. Finoman megpaskolta a vállam, aztán rekedtes hangon megszólalt. – Hongkongban elválnak az útjaink. – Amint kimondta, fájdalom mart a lelkembe, olyan erős és intenzív, ami a szívemig hatolt, és minden szeretet, amit egykor Blake iránt éreztem, elmúlt. Megsemmisült.

– Jó éjt, bátyus – motyogta. – Jó éjt – ismételte meg, majd magamra hagyott a konyhában. Az alkohol kezdett beütni, kellemesen kótyagos lettem, és a világ reszketni kezdett körülöttem. Éreztem a fejemben a kellemes zsibbadtságot, és egy pillanatra azt hittem, csak hallucinálom a dobogó lépteket, de amikor megláttam a lépcsőfordulóban Louis alakját, minden kétségem elszállt. Értem jött. Láttam a szemében. Tisztán láttam. Mondani akartam valamit, de ő előbb lépett. Időm sem volt felocsúdni, máris egy kéz ragadott karon, és az erős, céltudatos személyiség vadul ráncigált a hálószoba irányába. Új volt ez a fajta hevesség, ami Louisból áradt, és elcsodálkoztam, hogy mennyire váratlanul, mégis vágyottan ért a dolog. Az ajtó előtt még leplezetlenül végigmért, majd belökte, és maga után vonszolt. – Nem érdekel, hogy mennyire siralmas a helyzet – suttogta az ajkamra, ahogy nedves szája megtalálta az enyémet –, de ma éjjel a legcsodásabban foglak szeretni. – Az, ahogy kimondta a szavakat, a végtelen gyöngédség és kedves hangsúly megbizsergette a bőrömet, és a karomon jóleső libabőr futott végig. A hasam máris fájdalmasan kezdett feszülni a feltámadó gyönyörtől, és kétségbeesetten vágytam az érintésére. – Ez az éjszaka a miénk – nézett a szemembe, majd ledöntött a bevetetlen ágyra. Hagytam, hogy apró puszikkal kényeztessen, becézgesse a bőrömet, elűzze minden kétségbeesésem, de leginkább az érdekelt, hogy ő jól legyen. Az, amit megéltünk, az elmúlt hetek legszebbje volt. Lehet, hogy fogságban voltunk, de annyira felszabadultnak éreztem magam Louis ölelésében, hogy nem lettek volna szavak, ha el akartam volna mondani, mire gondolok. Boldog voltam, és nem szabtam gátat feltörő könnyeimnek, engedtem legördülni őket.

– Szeretlek – szaladt ki az ajkamon. – Én… egyszerűem szeretlek, Lou. – Jó volt kimondani, mintha felszabadultam volna. Egyetlen sóhajba sűrítettem minden szorongásom, majd vadul kifújtam a tüdőmből. Mosoly kúszott az ajkára, a tenyere közé vette az arcomat, én pedig szélesen elvigyorodtam, mire a mutatóujjával megnyomkodta a gödröcskéimet.

– Szeretlek – ismételte olyan áthatóan, ahogyan én mondtam. – És bátran kijelentem. Szeretlek, Harry. – Finom puszit hintett az orrcimpámra, majd letért az ajkamra, lágyan szívta a fogai közé. Az ujjaival végigtapogatta az izmaimat, a tenyerét a bicepszemre préselte, lágyan rámarkolva. Louis hátradöntött, széthúzta a sötétítőt, hogy belopakodhasson a holdfény, és egy pillanatig elmerengve, mozdulatlanul figyeltük egymás arcát a sápadt félhomályban. Egyenes fürtjei előreomlottak, az ujjaim közé kaptam őket, a másik kezemmel pedig megfogtam a nyakát, és lerántottam magamhoz egy szenvedélyes csókra. Tűzben égtem belül, a szenvedély vadul fűtött, és minél szorosabban feszítettem hozzá forró testem, annál többet és többet akartam. Kétségbeesetten vágytam rá; vártam, éheztem a folytatásra, de Louis helyette közelebb fészkelődött hozzám, a fejét a mellkasomra döntötte és csendesen sírdogált. Így zuhantunk mély, pihentető álomba. Ketten, összeölelkezve.

***

L.

Reggel úgy ébredtem, hogy boldogan konstatáltam, hogy a lábam össze van gabalyodva Harryével, ő pedig szorosan vont meztelen mellkasához, és cseresznyepiros ajkai csókra biggyedve meredtek rám. Odahajoltam hozzá, és egy lágy, szűzies csókot leheltem a szájára, aztán a napfényben fürdőzve dőltem vissza a párnámra. Csak ezután ütött belém a tudat, hogy valójában a maffia házában fekszünk egymás karjában, meglehetősen boldogan. Átható dörömbölés riasztott mindkettőnket.

– Ötven percetek van elkészülni – kiáltotta be egy erélyes hang. A szemem azonnal az órára tévedt. 9:03. Micsoda szívás! Elszorult a torkom, amit nyomban a láthatatlan hurok feszülése követett a nyakam körül, és egyre inkább szomorúság kezdte szennyezni a boldogságom. Harry pislogva nézett le rám, majd édesen vigyorogva odadörgölte az arcát a vállamhoz. Göndör fürtjei csiklandozva simultak a bőrömhöz, de most az egyszer nem tudtam teljes mértékben felszabadultan nevetni.

– Mi a baj? – észlelte a zavaromat. – Valami rosszat tettem, édesem? – Kapásból rá akartam vágni, hogy nem, de megfontoltabb válasszal akartam szolgálni. Láttam rajta, hogy feszültté válik.

– Nem hallottad? Az előbb Blake beordított, hogy készüljünk. Szűk ötven percünk van arra, hogy rendbe tegyük magunkat. Indulunk Hongkongba.

Harry dühösen tekintett rám, de jól tudtam, hogy a bosszú a testvérének szól, közel sem nekem.

– Megoldjuk – biztosított elszántam. – Tudom, hogy hihetetlen, de mindig van egy kiút. Én ebben bízom, Louis – felelte. Ezúttal különösen ejtette ki a nevemet, és ez imponálóan hatott számomra, bár nem tudtam minek betudni a hirtelen feltörő lelkesedésem. Lu-issz. Még pár percig elvesztünk egymás ölelésében, aztán a fürdőszobában rendbe szedtük magunkat. A függönyhöz lépve keserűen tapasztaltam, hogy vészesen közeleg az indulás pillanata. Amint letekintettem a kis udvarra, a szökőkutat körbeölelő gyepre, a vaskapura, majd a murvás parkolóra, azonnal észrevettem a fekete Audit, ami indulásra készen várakozott ránk. Rettegtem a jövőtől, és amikor Harry mellém lépett, szorosan összekulcsoltam az ujjaink.

– Együtt? – néztem rá kihunyt fénnyel a szememben.

– Együtt – felelte, és egy csókkal fojtott belém minden mást.

Sziasztok! Itt van a folytatás, mivel a korábbi részhez érkeztet megjegyzések. Ne ítéljetek el, de akkor látom értelmét, hogy kitegyem a megírt fejezeteket, ha van visszajelzés. Szerintem ez normális. :) Köszönök mindent, amit Tőletek kaptam, a folytatás és az, hogy milyen hamar érkezik, Tőletek függ! <33 Puszi! :D U.i.: HDawn, mondták már, hogy egy angyal vagy? Ha még nem, akkor megsúgom, hogy igen... ;) Ölelés. Sam xXx

IX. rész

H.

Az ellenséges hangnem, és az, ahogyan rám nézett, teljesen összeroppantott. Próbáltam közelebb lépni hozzá, de a szeméből sugárzó gyűlölet megtorpanásra késztetett. A szívem félreütött a mellkasomban, és pislogva bámultam a tekintetébe, olyan rendületlenül, hogy magam is meglepődtem a kitartásomon. Louis apróra összehúzta magát az egyszemélyes ágyon, amely kettőnknek jutott, és halkan sírdogált. Nem értettem, hogy miért borult ki, és szerettem volna kifaggatni. – Mi a baj? – kérdeztem suttogósra fogva a hangomat. Megrázta a fejét, de nem válaszolt. – Louis – kérleltem finoman, bár nagyon ügyeltem, hogy ne erőszakoljak ki belőle semmit. Rebegő pillákkal nézett fel rám. Az íriszében láttam a félelmet, amit cseppet sem tagadott, sőt, hagyta, hogy a végtelen kín leplezetlenül áradjon felém. – Blake – nyögte sokára. Minden bátorságomat összekapartam, majd az ágyhoz léptem, finoman elhelyezkedve melléje. A matrac lágyan süppedt be a súlyom alatt, és a tenyeremet Louis lábára fektettem. Imádtam finom, selymes bőréhez érni, és szinte szomjaztam minden egyes apró testi kontaktusért. Meleg bőre vágyottan tapadt az enyémhez, és a szívem sebesen kezdett kalapálni. – Hiányoztál – csúszott ki az ajkamon. Louis szemébe elfojtott könnyek lopakodtak, és már nem küszködött, hogy visszaszorítsa őket; szabad utat engedett nekik. Közelebb csúsztam hozzá, szétterpesztettem a lábaimat, és a kezemmel megragadtam a derekát, hogy az ölembe húzzam. Eleinte megfeszült a hirtelen jött érintéstől, de aztán ellazult a karomban. Engedelmesen hagyta, hogy az ölelésembe vonjam, és remegő kis testét mosolyogva tartottam.

– Gyerekkoromban a legnagyobb fájdalom nagyi elvesztése és Tom szánalmas kísérletezése volt – szólalt meg, és éreztem a hangján, hogy nem sok tartja vissza a kiborulástól. – Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb tragédia nem érhet, mint amit Tom tett velem. Hogy senki sem kényszeríthet semmire. Nem verhetnek át. Uralkodónak éreztem magam, miután legyőztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet olyan, mint egy karácsonyi naptár. Minden nap tartogat valami meglepetést, és ha előbb akarod megtudni, mire számíts, a sors gyakran megtréfál. Élned kell, és a fájdalmaidból táplálkoznod – sziszegte elvékonyuló hangon, aztán megköszörülte a torkát. Fázó arcom a nyakához préseltem, és elégedetten belesüppedtem a melegségbe, ami a bőréhez érve fogadott. – Amit Blake tett, az undorító, szánalmas, és egyszer biztosan visszakapja – nyöszörögte. – Mindent.

– Mit tett veled az ikertestvérem? – kérdeztem Loutól, mert már nem bírtam a keserű tudatlanságot, ami álnok kígyó módjára tekeredett a nyakam köré.

– Elhitette velem, hogy veled vagyok – hajtotta le a fejét. – Zuhanyoztam, és a zubogó víz elnyomta a hangokat, én pedig nem figyeltem – magyarázta. – Azt hittem, hogy te vagy. Erőszakos volt. Túlságosan is… – Elharaptam egy szitkot, de mélyen legbelül a pokolba kívántam a testvéremet. Furcsa, hogy egy családon belül mennyire mások lehetnek az emberek, akiket valójában összeköt a vér. De nem az határoz meg bennünket. Közel sem. Louis szorosabban az ölembe fészkelődött, a fejét a combomra fektette, és felnézett rám ragyogó kék szemével. Elmosolyodtam a pillantásában rejlő hála láttán, és egy őszinte vigyor kíséretében megsimogattam a mutatóujjammal az arcát. Lehajoltam, hogy az ajkam a homlokát súrolja, a feltámadó vágy összehúzta a gyomromat, és pillangók hadait ébresztette fel az alhasamban. Nedves, futó puszit hintettem a bőrére, és az ujjaimmal a kulcscsontja melletti bőrfelületet cirógattam. Louis jólesően közelebb nyomult hozzám, majd dünnyögött valamit az orra alatt, miközben az ajkát egy félmosoly árnyékolta.

– Harry? – nézett fel rám kerekre tágult, kíváncsi tekintettel. – Ha egyszer kijutunk innen, lehetünk boldogok? – A hangsúly, és az, ahogy mondta, a tekintete és a vonásai láttán összehúzódott a szívem, megsajdult a lelkem, és abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy teljesíteni tudjam ezt az egyszerű kívánságát.

– Az életben mindenki megtalálja a boldogságát – suttogtam a bőrébe, és a szájam veszélyesen közel kalandozott vékony vonalba préselt ajkaihoz. – Előbb-utóbb mindenki elnyeri azt, ami megérdemel.

*

– Micsoda kis közjáték! – vágódott ki a szobánk ajtaja, Louis pedig olyan sebesen húzódott el tőlem, mint egy kolibri. A feltáruló ajtó fényvilágában Blake alakja rajzolódott ki. Hűvösen tanulmányozott. Az ajkán ülő gúnyos, kárörvendő vigyor undort ébresztett a bensőmben, és már egyáltalán nem éreztem a testvéremnek, sokkal inkább egy idegennek, aki ártani akar nekünk. – Mondd, Tomlinson, ki veszi be ezt a dumát, éppen tőled? Ismerlek titeket. Bűnösek vagytok, mint a gyilkosok. – A vád semleges hangnem kíséretében szökött ki Blake ajkán; cseppet sem zavartatta magát. Olyan fesztelenül beszélt, hogy még a legbátrabb ember is megirigyelte volna a lazaságát. – Elég legyen a formaságokból – csattantam fel, mert kezdtem megelégelni a testvérem irányításmániáját. – Mik a terveid, Blake? Beavathatnál.

– Úgy semmi izgalmas sem lenne a dologban – kontrázott vissza. Kezdett felmenni bennem a pumpa, de próbáltam tartani magam, mert egy összetűzéssel koránt sem lettünk volna közelebb a szabaduláshoz. – Mindegy – legyintett a testvérem. – Végül is, nem az én családom. Már nem… – Az, hogy elutasított engem és a szüleimet, jobban fájt, mint bármelyik szava, amelyet korábban intézett hozzám. Felszárnyalt bennem az ellenszenv, és a nyers düh adrenalin formájában vegyült az ereimbe. Felpörögve, bár fáradtságtól bénult tagokkal, némán szemléltem.

– Tudjátok – motyogta elmerengő éllel a hanglejtésében. – A szüleitek teljesen álszent emberek. A Styles és a Tomlinson család ősidők óta ellenségben áll, de gondoltátok volna, hogy egy kis szövetség árán akár a saját gyerekeiket is eladnák? – A döbbenet brutális erővel markolt a szívembe, alig bírtam lélegezni.

– Miről beszélsz? – nyögtem, de annyi időm sem volt, hogy újra az ikertestvéremre nézzek. Blake ugyanis megmakacsolta magát, kilépett a szobából, egyedül hagyva bennünket a jeges rémülettel, valamint a tömérdek, megválaszolatlan kérdéssel, ami ott kergetőzött a fejemben, szüntelen zajként betöltve az agyamat.

L..

A kis vaságyon szinte minden perc maga a pokol volt, és ezt egyedül csak Harry jelenléte tompította. Óvatosan a karjaiba vont, minden érintése, mozdulata maga volta gyöngédség, és finoman cirógatta a fürtjeim. Teljesen ledöbbentem, mikor az ölébe húzott, és gondolkodás nélkül leheletfinom, habkönnyű csókot tapasztott az ajkamra. A veszteség felett érzett bánat hirtelen tovatűnt, és minden figyelmem az ujjainak szenteltem.

– Kérlek – suttogtam, mikor az ujjai veszélyes területekre kalandoztak, és a vér az alhasamba szállt. A lábam remegett, és nyöszörögve döntöttem hátra a fejemet, hogy ellazuljak az ölében. A fejem a combján pihent, miközben készségesen hagytam, hogy a keze bekússzon a nadrágomba, és rámarkoljon a bokszeremre. A farkam azonnal reagált a határozott, vágyott érzésre, és pillanatokon belül kőkeményen álltam.

– Milyen kis mohó vagy – jegyezte meg játékosan. Felnyúltam, hogy a tenyeremet az arcára tapasszam, és az ujjimmal finoman masszírozzam a bőrét. Harry dünnyögött valamit, aztán a falnak döntötte a fejét, majd egy picit fellökte a csípőjét. Éreztem, hogy ő is eléggé készen áll már, így megfordultam, hogy kiszabadítsam a szerszámát. Lihegve figyelte, ahogy lefeszítem a csípőjéről az egyszerű, fekete pamutnadrágot, és vágyfűtött tekintettel nézte, ahogy benyúltam a bokszerébe, és az ujjaim ráfontam a farkára. Rámarkoltam a fenekére, ezzel egy ütemben vadul verni kezdtem lüktető farkát, és néha lehajoltam, hogy a nyelvemet is bevonjam a játékba. Harry zihálva kapkodta a levegőt, és nyöszörögve, kifulladva kérlelt, hogy még gyorsabban csináljam. A combizmai a végletekig feszültek, a lábujjai reszkettek, és az egész teste görcsben állt, miközben kíméletlenül dolgoztam rajta. Néhány pillanat múlva hatalmasat élvezett, és perceken belül engem is feledhetetlen orgazmussal ajándékozott.

*

A maffia háza jócskán modern volt, annak ellenére is, hogy nekünk börtönnek számított. A tágas kert, a rózsabokrok, a pavilonok és a födött medence, valamint a kis, kavicsos bekötőút otthonos érzést varázsolt a fehérre mázolt háromemeletes gerendaháznak.

– Menjünk vacsorázni – suttogta Harry. – Különben Blake megint idejön… – jegyezte meg, és rámarkolt a kezemre. – Minden rendben lesz, Louis. Habár fogalmam sincs, mi a célja, de idővel kiderül – bólintott elszántan. Figyeltem, ahogy szeretetteljes puszit hint a kézfejemre, és olyan jólesett az érzés, hogy szélesen, őszintén elmosolyodtam. – Én itt vagyok neked – ölelt át szorosan. Fellélegeztem a karjai biztonságában, melyek óvón tekeredtek a testem köré, és elvesztem az otthonos érzésben, amit a közelsége nyújtott.

– Lottie megmondta – csúszott ki az ajkamon, és a hiány, ami a mellkasomban támadt, fájó űrt hagyott maga után. – A dolgok általában másképp sülnek el, mint várnánk – feleltem suttogósan.

– Édeseim – támadt az ajtó túloldaláról szüntelen, fülsértő dörömbölés. Elfintorodtam a hirtelen érkező és zsibongó erővel bíró hang hatására. – A vacsora nem vár sokat. – Blake baritonja megjátszottan, némi ironikus felhanggal vegyítve szűrődött felénk. Harry megmarkolta a csuklómat, majd elindultunk az ajtó irányába, persze ott már elengedte a kezemet. Kissé csalódott voltam, de nem vártam el tőle, hogy büszke párt játszunk mindenki előtt. Vajon csak játék lenne, vagy igaz érzések kimutatása?  Furcsa, hogy az elején mennyire tartózkodtam tőle, de már nem tehetek semmit. Összesodort bennünket a sors, és egymásra vagyunk hagyatkozva, ha valaha ki akarunk jutni innen. Néha eszembe jut Alice, a hátrahagyott életem minden egyes mozaikdarabkája, de aztán a fájdalom, ami ott vibrál csillapíthatatlanul a mellkasomban, folyton eltompít minden más érzést és gondolatot. A konyhában ülők arcára szánalomra méltó, joviális vigyor kúszott, amint beléptünk a jótékony félhomályban fürdő helyiségbe, és Blake olyan elánnal vetődött fel a székéről, hogy magam is meglepődtem.  

– Ó, drágáim, már vártalak – sziszegte. A hangsúly, ahogy felénk köpte a szavakat, és a szeme, ami gyanúsan, gonoszan megvillant, mindent elárult számomra. Blake olyan ember volt, akinek csak és kizárólag a pénz számított, és képes lett volna a saját családját is eladni. Elő kellett ásnom minden magabiztosságom, mert szavak nélkül is tudtam, hogy valami rossz közeleg. Blake sejtelmes pillantást vetett Harryre, aztán a tekintete továbbkúszott az asztal jobb sarkánál gubbasztó, vékony, görnyedt hátú fickóra. Ian. A néma kommunikálás, ami a tagok között ment végbe, kíváncsisággal halmozott el, és egyszeriben ki akartam mondani az összes kételyt, ami megragadt az elmémben, de nem tehettem. A bátorságom még nem ért fel ilyen szintekre. Miután helyet foglaltunk, átcsempésztem a kezemet Harry combjára, és boldogan tapasztaltam, hogy készségesen fogadja az érintésem, egy csepp elutasítás sem szorult a testébe, finoman rászorított az ujjaimra, én pedig szabadon lélegeztem fel, helyeztünk ellenére is.

– Holnap indulunk – morogta Ian. Gót férfinak nézett ki a fekete, feszes bőrmellényével, és a combjához tapadó sötét nadrággal, amit általában ízig-vérig rockerek viselnek.

– Hova? – A hangom cincogáshoz hasonlóan, vékonyan csengett, de azért büszke voltam magamra, hogy fel mertem szólalni. Miközben egy pirítóst vettem el, és olvasztott vajat kentem rá, Blake összevont szemöldökkel meredt rám.

– Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy – utalt a korábbi megkínzásomra –, hogy ilyen kérdéseket szegezz nekem.

– Valóban – vetettem oda gúnyosan. – Itt még te uralkodsz.

– És én is fogok – zárta le a témát, majd egy megjátszott, álszent mosoly kíséretében kellemesen, ellazultan kortyolt bele a gőzölgő kávéba, amit időközben eléje csúsztatott Ian. Harry összefűzte az ujjainkat, és talán ez volt az egyetlen ok, amiért még volt életkedvem ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet, és ne rohanjak fejvesztve egy fához, kötéllel a kezemben.

– A szervezetünk meglehetősen kifejlett – dünnyögte Blake, miközben egy falatot küldött le a torkán, amit egy újabb korty kávéval egészített ki. – Ha találkoztok a vezérrel, mindent megértetek.

– Attól nem leszünk okosabbak – nézett Harry szúrósan a testvérére –, ha rejtvényekben beszélsz.

Blake megcsóválta a fejét.

– Nos, bátyus – fröcsögte gúnnyal átitatva. – Itt én parancsolok. Vagy teszed, amit mondok, vagy gondoskodom arról, hogy ez az egész sokkal szarabb legyen. Ennyi. – Kínos csend telepedett ránk, és valahogy elhaltak a hangok, nem találtam a szavakat, azt, amit mondhatnék, helyette csak feszélyezetten, merev tagokkal ültem Hazza mellett. Néma rettegés gyűrűzött az ereimbe, és keserű méreg módjára szennyezte a szerveimet. Éreztem, hogy elgyengülök, a fáradtság elmossa az éberségemet, és rebegő pillákkal kortyolgattam a kihűlő kávémat, amit legjobb esetben is valami íztelen löttynek neveztem volna.

– Hm – Blake csettintett a nyelvével, élvezte a hatalmat, amit a markában tartott. – Annyit elárulhatok, hogy holnap Hongkongba utazunk.

– Hongkongba? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Biztos voltam benne, hogy a szemem kétszeresére tágult, és a szám hirtelen kiszáradt, a torkom pedig fájdalmasan összeszorult. Mibe keveredtünk?

– Ott többet adnak értetek – motyogta, mintha csak valami egyszerű, hétköznapi dolgot közölne, én meg átadtam magam a rettegésnek, ami mindenemet elborította. Kicsordult az első könnycseppem, és a többi úgy követte, mintha vízesés lenne. Ez volt a ráadás, amit már nem bírtam, és amikor oldalra néztem, Harry gyönyörű, szikrázóan zöld szemét csillogó könnycseppek nedvesítették. Rászorítottam a kezére, de fogalmam sem volt, meddig kapaszkodhatok még belé. És mikor jön el a pillanat, amikor végleg el kell engednem őt…

Sziasztok! Ezt a blogomat kevesebben olvassátok, mint a Luxuryt, viszont hozzám közel áll, így jöttem egy ilyen kis laza, szünet utáni felvezetőrésszel. Érdekelne, hogy ki szeretné a folytatást, mert akkor folytatom! Szóval Tőletek függ, hogy mi legyen, csak tudni szeretném, mert erőt ad, mint mindenki másnak, és ihlet is! Várom a véleményeket, és köszönöm szépen a támogatásotokat!!!! Sam xXx Love ya